Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda

Királyi fehér fővárosunk Sicambria, Alba Regalis, Fehérvár, Buda Vetus, Ősbuda azaz Óbuda, Szűz Mária sziget, Veteri Pest-Antiqua Pest ősi városaink és múltunk eltitkolt történelmünk kutatásával és feltárásával foglalkozó oldal

A Pilis költője


https://mail.google.com/mail/?ui=2&ik=ba3570af8c&view=att&th=12c49a4eb82a811d&attid=0.1&disp=inline&zw

http://szokeistvanatilla.dunakanyarps.hu


Szőke István Atilla

Atilla születése

„Felfeslett az égbolt keleti varrása,
A kíváncsi Napnak nincsen maradása,
Követi szorosan bomladozó hajjal,
Mesés mellényében a gyönyörű hajnal.

Perdül-fordul s táncol tüzes szenvedéllyel,
Aztán sugdolódzik a távozó éjjel,
Az éj ásít egyet, majd aludni tére,
Csillagokkal hintett piros fekhelyére.

A Hold is igyekszik, hisz odatart vele,
Ősi úti céljuk, a világ túlfele,
A hajnal s a napfény, bizony onnan jöttek,
Éjjel, nappal, Hold, Nap régen összenőttek.

Ez a világ rendje, Isten rendelése,
A nagy körforgásnak örök ölelése,
Ez a teremtésnek csábító csodája,
Az életfa égbe kapaszkodó ága.

Ez az élő törvény, Istennek törvénye,
Élteti a földet a Nap forró fénye,
Az éjszaka csendje, évszakok váltása,
A tengerek, folyók titkos áradása.

Minden ebből sarjad, az ősi szabályból,
Hegyek, szirtek, csúcsok nőnek ki a tájból,
Fáknak üde zöldje, ligeteknek mélye,
Öreg ösvényt rejtő sziklák meredélye…”

A vén mesemondó itt járt meséjében,
Amikor szólítás hallatszott a szélben:
„Gyűljetek a tűzhöz, jó öreg tanítók,
Régmúltat idézők, rege szaporítók!”

Száznyolcan a tüzet ülve körbevették,
A kört élő-fényes koszorúvá tették,
Elmélyülten nézték a vereslő máglyát,
A fölfelé nyúló fátyol-táncú fáklyát.

Egyikük csak szólalt: „Erős álmot láttam,
Aranyhegyű nyílként szélsebesen szálltam,
Nem magamban voltam, szállt még vessző százhét,
Száznyolc aranyvessző, száznyolc szilaj szándék.

Ej, de minden nyílhegy egy irányba szállott,
Aztán egy völgy felett nagy-nagy lánggá válott,
S lett hamar belőle szép-szikrázó kardvas,
Fölkapta egy madár, olyanforma nagy sas.

Nem is sas volt, sólyom, kiterjesztve szárnya,
Sokakat érintett veres-ezüst árnya,
Aztán a „tartott kard” tűzzé fényesedett,
Istenemre mondom, meg is véresedett!”

Hümmögött a szellő, ahogyan hallgatta,
Néhány öreg „jeles”, fejét csóválgatta,
Később tanakodtak, az eget figyelték,
Üzenetet kapnak, bizony megérezték.

Lelohadt a máglya, kesernyés lett füstje,
Hej, de különös most az égbolt ezüstje.
Valami történt fent… erők egyesültek?
Elmélkedő vének halk mámorral ültek.

Nem messzire arrébb, a vezér sátrában,
Vajúdott egy asszony s énekelt magában:
„Szerelmetes Isten, érzek csudás dolgot,
Ilyen nagy erőkkel a Föld sose forgott!

Méhemnek áldása lészen világmentő,
Érzem, hogy segíti Őt majd a Teremtő,
Tudom magzatomnak léte halhatatlan,
A Mindenség lüktet minden mozdulatban!”

Fönn az ég ezüstjén csillag-fürtök égtek,
Édes-mézes levű dús gyümölccsé értek,
Mennyei gyümölcsök, levük szinte cseppent,
A száznyolc öregnek arca meg se rezzent.

Mert annak a „körnek” feladatot adtak,
Ahogyan ott ültek egyre csak haladtak,
Gondolatuk útján haladtak a Térben,
Mint, ahogy az élet áramlik a vérben!

Mentek az Időben nagy várakozással,
Látni az Egészet értő szárnyalással,
Érezni a Létet, a várt megszületést,
Gondozni okosan az éltető vetést.

S ekkor hirtelen az égen csoda történt,
Hold mellett a Nap állt, mind a kettő önként,
Pedig éjjel volt, az álmodás ideje,
Jelet küldött, jelet, a világnak feje.

A csillagok hamar különössé váltak,
Surrogtak, lebegtek, cikáztak és szálltak,
Aztán körbevették a két égi testet,
Az Isten már megint, de gyönyörűt festett!

A száznyolc öregnek felpezsdült a vére,
Hangosan vert szívük egymás ütemére,
A Nap, a Hold ketten fény-nyalábot küldtek,
S közösen a körnek közepébe ültek.

A ’hamvadt zsarátnok lángoló lett újra,
Lélek és tűz fogta egymást összebújva,
Megnyugodott az éj, rendeződött sorsa,
Széjjelszóródott az összes csillag-morzsa.

A Nap is eltűnt az égi terítőről,
Csak a Hold mosolygott, csillagok közt- föntről.
A láng csöndesebb lett s egyszer csak elillant,
A száznyolc öregnek szeme könnyé csillant.

Ez hát a nagy titok- fénykapu nyitása,
Az érkező lélek tisztes fogadása.
Hej, micsoda ünnep ez az érkezőnek,
A szeretet-fények itt az égig nőnek!

A gyermek sírását ekkor meghallották,
„Mindent láttunk s értünk!”- mindnyájan vallották.
A vezér sátrából érkeztek a hangok,
Isten adott néki földi s égi rangot!

S megjelent egy táltos, gyermek a kezébe:
„Imhol az Égi Jel, a hunok vezére!”
Fölemelte szépen a kelő Nap felé,
Hát az aranysugár rögvest átölelé.

Egyből átölelte, a kisded nevetett.
„Világot jobbító szándéknak született,
Vonja igazságba az élő Nap heve,
Légyen”- szólt a táltos – „Atilla, a neve!”

Öregek, száznyolcan- bólogatva ültek:
„Ég és Föld egybeért, erők egyesültek!”
Szarukürtök búgtak, tárogató rivallt,
S nem hallattak soha, ilyenképp öröm-dalt:

„Egyszer a Nap s a Hold együtt volt az égen,
A székely majd őrzi ősi címerében,
Ősi címerében együtt mind a kettő,
Ezt a jelet küldte, onnan a Teremtő!”

Eme történetet régen rótták fába,
Aki nem hiszi, az ne járjon utána,
De aki elhiszi, vésse a szívébe,
Győzedelmes nép a hun Atilla népe.


Szőke István Atilla

Atilla a Pilisben

Mély-végtelen völgyek s tömérdek szakadék,
Ezer ösvény felett kék, leselkedő ég.
Járatlan utakon, nagy-mozdulatlan csend,
A létezés súlya elhalkulva mereng.

Mégis mintha minden idetartana - pont,
A hegy lüktetése sok bölcsességet ont.
Mérhetetlen tudás lakozik itt régtől,
Vigyázza erejét s táplálja az égből.

Szoros kapcsolat ez, szép, tisztességes, régi,
Akkor született, mint a Törvény, mely égi.
Eme Törvény tiszta, ’mit megőrizének,
A regék, a dalok, a mesélő vének.

S megőrizte ezt a „hun-magyarok” hegye,
Az Isten Pilisre szálló örök kegye.
Éppen idetart most a hunok vezére,
Elmélkedni Isten nemes tenyerére.

Mert eme tenyéren érzések lebegnek,
Magasztos örömöt adva a hegyeknek.
Atilla érzi, hogy hívja őt is nagyon,
Hisz’ itt elmélkedni nagy-nagy lelki vagyon.

Könnyű erdőillat bársonyos varázsa,
Nógatta az alkonyt egy kis maradásra.
Ám az este húzta már az alkony balját,
Bordó fátyol szegte a fáradt éj alját.

Az este a fátylat megsötétítette,
Az alkony a fejét ég-vánkosra tette.
Szundikálni kezdett, halkan, dudorászva,
S mosolygott is hozzá, vágyát magyarázva.

A szolid éjfél a subáját fölvette,
Idő-botját két nap közé illesztette,
S belékapaszkodtak sorrendben a napok,
Utána a hetek s aztán a hónapok.

Azután az évek, ha az ember méri,
Ha a Nagy Istentől a mért időt kéri.
Így lehetünk része az ős-teremtésnek,
Lelkünkbe, ha fentről feladatot vésnek!

Vén tölgyek ágvégén ködgörbicsek ültek,
Barna sipkás gallyak közé települtek.
A szellő-sustorgás andalogva bókolt,
A fák bűv-körébe hűvös hajnal csókolt.

Még fáztak a bokrok, sorban ásítoztak,
Az ébredő Napból fény-csíkot oroztak.
De büntetés nem járt e cselekedetért:
„Aggasd hát magadra, a Napot, a vezért!”

Lassan melegedett a Pilisnek tája,
Körbevette az ég rőt-ezüst uszálya.
Harmat-habos véd-csík, úgy óvta a hegyet,
Mint tavasz-rügyét a zsongító kegyelet.

Sziklák oldalára könnyes reggel áradt,
Ragyogtatta őket, nem mindet, csak párat.
De a legnagyobbat, egy roppant-nagy követ,
Teljesen bévonta az aranyfény-szövet.

Most ért oda éppen, eme méltó helyre,
Atilla, a hunok büszke fejedelme.
Oldalán pengéje, harcedzett acélja,
A hatalmas szikla volt az úti célja.

Régen is járt már itt, itt a szikla mellett,
Akkor is érezte, hogy jönnie kellett.
Érezte, hogy Isten ide azért hívja,
Hogy földi csatáját tisztességgel bírja.

Akkoriban történt, hogy a hegy megreccsent,
Egy kiálló szikla darabokra freccsent.
Az Égi Szobrász a fényvésőjét rázta,
S Atilla arcát a sziklába formázta.

Kőtömbbe formázta, mázsás áhítattá,
Természetbe rögzült örök pillanattá.
Ma is láthatod még arcát Atillának,
„Atilla köve” a neve a sziklának.

Mondom most ért oda, eme méltó helyre,
Atilla, a hunok büszke fejedelme.
Oldalán a kardja, ’mit kapott Istentől,
Amely megóvja őt sok-sok gyötrelemtől.

Egyedül érkezett, kísérőt nem hozott,
Éjjel indult s ment-ment, le sem táborozott.
A hajnalt jött látni, a felkelő Napot,
Pilis palástjára hulló gyöngy-harmatot:

„Ó, szárnyas Nap, te vagy létünk büszkesége,
Hunok eleinek ős-örökös éke.
Benned rejl’ a világ tűzzé-gyúlt szépsége,
Szívében vigyázza szittyák nemzedéke!”

Atilla a fejét mostan felemelte,
A Nap rátekintett, rögtön megismerte.
Le is küldött néki egy tüzes nyalábot.
„Figyelmeztesd véle, a bűnös világot!”

Atilla hallgatta, arca rezzenetlen:
„Minő erők vannak eme üzenetben!”
Aztán nézte-nézte kellő áhítattal,
S lelke egybeforrott az ős-pillanattal.

Mint mikor a vasat pörölycsapás gyúrá,
Úgy lett gondolatán hun Atilla úrrá,.
Szúrós pillantása, úgy megkeményedett,
Szinte arrább lökte a távoli hegyet.

Feszesre földuzzadt dús vérének ere,
Naggyá tágult a tér, az életnek tere:
„Az Isten Ostora, az igazság vagyok,
Rettegjenek tőlem, hamis földi nagyok.

Pénzen vett hatalmak, álnok cselszövések,
Ájtatos füllentők, rájuk jelvényt vések.
Láthatatlan jelvényt, lelkiismeretet,
Aki csal, szívébe rossz „bélyeget” verek.

Becsületről halva, erőtlen elterül,
Hogyha nem él hunul, ha nem tesz emberül!”
S szőtte gondolatát Atilla úgy tovább,
Miként a pók szövi hálóval a szobát:

„Őrizzük nagy ősök becses fogadalmát,
Gyűlölködés okán ne szakítsunk almát.
Ne higgyünk a rossznak, csak a jót fogadjuk,
Hitünk ajándékul az Istennek adjuk!”

S eközben a földről, úgy felemelkedett,
Fentről nézgelte a pilisi hegyeket.
S látta, hogy a hegynek titkos tetejére,
Egy madár alakja mintha beleégne.

Haj, de az a madár, ösvény formájában,
Ma is ott kanyarog ősi alakjában.
S rajta állt ott éppen egy agancsos állat,
Hamvas agancs-végén csábító csodálat.

S hatalmasat bődült, majd halkan horkantott,
Pompás patájával, hívóan dobbantott.
S a hegy szívverése, ’mely eddig sem pihent,
Most már hangosabban s érthetően üzent:

„Visszajött Atilla, hisz’ kívánta népe,
Lábnyomába sok-sok szittya-magyar lépe!
Mutatja az utat, mely visz győzelemre!”
„Szükségem van”- mondja-„ősi nemzetemre!”

„Bennünk is úgy buzog, Atillának vére,
Követjük mindnyájan, mert mindünk vezére.
Vezess minket bé, a vágyott öröklétbe,
Ne csorbuljon soha, lelkünk tisztessége!”

S tündöklött az égen láng-betűkkel írva:
„Innentől a magyar sose vígad sírva,
Győztesen tekintünk nagy földi pörökre,
S Atillának népe, megmarad örökre!”

Eközben a Pilis mosolyogni kezdett,
Nagyokat sóhajtott, tízet, százat, ezret.
Jelzett a Főhunnak, a megértett remény,
Így esnek a dolgok az Isten tenyerén.


Szőke István Atilla

A magyar tölgy


A Pilisnek tetején öreg tölgy bólogat,
göcsörtös ágai tartják a lombokat,
néha eső, néha szél veri,
szenvedése emberi.

Kérgébe árkokat vésett a kora,
vén vészek ereje, évszakok ostora,
mégis fennkölt fény csillan levél-szemén,
élteti őt a remény.

Mert ez a tölgy a világnak a fája,
Napfény-keresztet tart lomb-koronája,
időzhetnek rajta „ vándormadarak” ,
ez a fa örökre magyar marad.


Pálos beavatás a Pilisben

bémentenek nagy barlangba,
barlang-mélyi főterembe,
külvilágtól elzárottan,
ősöknek ösvényén menve,

barlang mélyén kőkoporsó,
közepébe befektették,
körülötte csak néhányan,
csöndességgel körbevették,

fohászkodtak közös körben,
a Pilisnek közepében,
bízó erők gyűltek össze,
Föld szívének közelében,

kőkoporsón, aki feküdt,
a Mindenség körbevette,
szállni mélyből, fel, magasra,
Végtelennel ölelkezve,

megnyílott az ég fölötte,
lelke indult fénnyé válni,
kőboltozatot áttörve,
az Istennel találkozni,


fejénénél Nap ragyogása,
ezerfelé süt az ága,
lábainál átellenben,
ezüstös-szép Hold sugára,

beavatás megtörténe,
testét nem kezdi enyészet,
égi-erős lélek-kapocs,
vértezi már az Egészet,


cselekedék e szent rítust,
népük és hitük javára,
gyökerétől gyümölcséig,
örök lett az élet fája!


Szőke István Atilla

Belesimulok…

Belesimulok a tájba
csöndet vigyázva
nyáron napsütésben
ősszel bőrig ázva


tavasszal vígan-vidáman
télen hűs lázban
szélfútta felhőben
csíkos csigaházban

átváltozom fűnek-fának
vad agyarának
szépszárnyú lepkének
ágas-bogas ágnak

napraforgó leszek
szálló párát eszek
Pilis bíborából
könnyű gúnyát veszek

kis dombként heverek
út-port felkeverek
gombák kalapjára
nagy pettyeket verek

mint fény-nyaláb állok
alkonyatkor szállok
földi békességben
harmatcseppé válok

karomba véve az időt
úgy vigyázom őt
hogy véle lelkem már
örökre összenőtt.


Szőke István Atilla

Holdvilág-ároknak titka

Holdvilág-ároknak mélyén,
Avarszagú völgye alján,
Bús, borongós ősznek éjén,
Holdvilág-ároknak mélyén,
Ifjú áll az apja balján.

Büszke álluk felszegetten,
Fehérlő Hold ragyog rájuk,
Némán állnak mind a ketten,
Büszke álluk felszegetten,
Csillagfényes a ruhájuk.

S szól az apa szelíd hangon:
„ Ősök hite ide vonzott,
Lelkem mélyén szunnyad rangom.”
Szól az apa szelíd hangon,
S szomorún penget egy kobzot.

Régi dallam fájón csendül,
Fáról madár szárnya rebben,
Koboz húrja halkan pendül,
Régi dallam fájón csendül,
Ének szava mellé lebben:

„ Negyvenen mi jó táltosok,
éppen kerek kört ülénk.
Bíborveres sugarával,
búcsúzón int Napszülénk.
Éjszakai szertartásra,
fohászkodva készülénk.
Negyvenen mi jó táltosok,
éppen kerek kört ülénk.

Égbe nézünk, földbe nézünk,

ősi múltba suhanánk.
Mintha vasak csörrenését,
ágreccsenést hallanánk.
Veszélyt érzünk, szemünk villan,
hamar talpra pattanánk.
Égbe nézünk, földbe nézünk,

ősi múltba suhanánk.

De addigra körbevesznek,

nagy üllőkön vert vasak.
Páncél csillan a holdfényben,
gallyat ver sok-sok sisak.
Jönnek egyre közelednek,
lépteik mily’ hangosak.
De addigra körbevesznek,

nagy üllőkön vert vasak.

Több oldalról ránk zúdulnak,

szívükben rút gyűlölet.
Ütnek minket, szúrnak, vágnak,
parancsuk táltost ölet.
Mellünk tépik, vérünk freccsen,
feketít mohás követ.
Több oldalról ránk zúdulnak,

szívükben rút gyűlölet.”

„ Egy menekült meg csak onnan,
társa teste mentette.
Holtra torzult zuhanással,
maga alá rejtette.
Így tartotta terhét éjjel,
soha nem felejtette.
Egy menekült meg csak onnan,
társa teste mentette.

Pálcájára rótta a hírt,
éltét ennek szentelte.
Botra vésett történetét,
jó nagyapám meglelte.

Múltat, jelent és a jövőt,
ekkor átalölelte.

Ő is tovább adta a hírt,
éltét ennek szentelte.”

S Holdvilág-ároknak mélyén,
Avarszagú völgye alján,
Bús, borongós ősznek éjén,
Holdvilág-ároknak mélyén,
Ifjú áll az apja balján.

Büszke álluk felszegetten ,
Fehérlő hold ragyog rájuk,
Némán állnak mind a ketten,
Büszke álluk felszegetten,
Csillagfényes a ruhájuk.

S szól a fiú kemény hangon:
„ Mindent értek úgy hiszem,
Lelkem mélyén éled rangom.”
Szól a fiú kemény hangon:
„ A hírt tovább én viszem!”


Szőke I stván Atilla

Pilis szülte szép szavakkal…

Pilis szülte szép szavakkal a Törvényt, ’ mit mondok néktek:
„ Múltvigyázó sóhajokkal,
légyen e hegy menedéktek,

jelenünket, úgy éljük, hogy
jövőnk szálljon végtelenbe,
maradjunk mindig embernek
s bízzunk magyar Istenünkbe!”

Isten is a Pilisben él s onnan vigyáz jó népére,

a hegy mindig róla regél s formál minket ő képére.
Eme csodát becsüljük meg önmagunkért, érte, másért,
védjük népünk szent igazát s tegyünk a megmaradásért!

Pilis szülte szép szavakkal a Törvényt, ’ mit mondok néktek:
„ Istent látó gondolattal,
légyen e hegy menedéktek!”


Szőke István Atilla

Pilisből kiáltom

Földet átölelve szaporodni látok,
Éjfekete égen csillagból virágot,

Színezüstből Holdat, tele-arcú lángot,

Ékes fényessége Idő óta áldott.

Ábránd-áhítattal, mozdulatlan nézem,
Éj-égbolt illatát ezer éve érzem,
Tarsollyal övemen várok útra készen,
Csillagok kertjébe lészen érkezésem.

Fölugratok oda ’ hol várnak a lángok,

Fényemmel őrizni az egész világot,

Közelről ismerni égi boldogságot,
S majdan egyszer onnan néktek lekiáltok.

Pilisből kiáltom: „ Jó magyarnak lenni,

Hold mellől a földre csillag-magot vetni,
Szárba szökkenését boldogan nevetni,
Szép Magyarországot örökre szeretni!

Szép Magyarországot örökre szeretni!„


Szőke I stván Atilla

Piliskereszt

népem
népem
népem
népem nevében kérem szépen
légyen az én hazám ismét éden
népem
népem
népem
népem
népem nevében kérem
népem nevében kérem
kérem
kérem
kérem
kérem
légyen hazám
légyen hazám ismét
légyen hazám ismét éden
légyen hazám ismét édes éden
légyen légyen légyen légyen légyen



László király pilisi álma


Megmelegedett a piros párás este,
Csillagok csáb-csókját magányos Hold leste,
Leste-leste, nézte vágyó sóhajtással,
El-elfogyó testtel, nem törődve mással.


Szomorú-homályos lett ettől a képe,
Elzsibbadva hullott önnön békéjébe,
Bizony így működik a világ nagy rendje,
’Mely változtatta őt vékony-fénytelenre.


A kerek világot álommal igézte,
Az érkező Napot a távolból nézte,
A Nap intett néki, útjára engedte,
Sugaraival a földet melengette.


Elhamvadt az éjjel, a hajnal pillángolt,
Pilis oldalában száz „apró tűz” lángolt,
Ragyogott a tájék, fű, fa, bokor fénylett,
Az égen a felhők rőt mosollyal néztek.


„Gyönyörű a reggel!”- László király vélte,
Éjszakai álmát halk szóval mesélte,
Mondta, mondta lassan, szavait megrágva,
Egy-egy mozdulattal hűen magyarázva:


„Azt álmodám éjjel, indulok vadászni,
Mezőkön vágtatni, nagy hegyeket mászni,
Sok-sok idő múlva zöld erdőhöz érek,
Tisztásán kis kunyhó, fáradtan betérek.


Hát ott ült egy öreg, kínál egyből borral,
Jótékony étekkel, arcán nyugalommal,
Falatom megvárja, úgy nyitja a száját:
„Hozta Isten Lászlót, magyarok királyát!”


Rajtam vadász-zeke, koronám lakomban,
Hajam vizes, csapzott, mégis ismer nyomban,
Nézem csudálkozva, vajon honnét ismer,
„Várjam érkezését, üzente az Isten!


Szót váltanunk mostan magyarokról kéne!”
Belenéz az öreg László szép szemébe,
Nézik egymást csöndben, tán percek is telnek,
Az Idő s a vágyak végtelent ölelnek.


„Évszázadok múlva mivé lészen népünk,
Utunkat megleljük vagy kátyúba lépünk?
Ellep-e majd minket rút, idegen, álnok,
Szertefoszlanak-é az ősmagyar álmok?
Vajon megtagadjuk ama testvérinket,
’Kik, mint kelő Napot, úgy szeretnek minket?

Vajon nem süllyedünk olyan nagyon mélyre,
Hogy nem tekinthetünk föl a magos égre?
Újabb száz esztendő eltelik majd talán,
Mire rést üthetünk a „nem értés” falán,


Két hosszú évezred éppen magát váltja,
Amikor „csak néhány” ég felé kiáltja.
Ég felé kiáltja rekedt-döbbent hangon:
„Szép anyanyelvemen rondítják a rangom

,
Dalaink gúnyolják, múltunkat orozzák,
Nap, mint nap felénk a gyűlöletet hozzák!”
Az öreg elhallgat, szünete szemernyi,
Én csak sóhajtozom: „Mennyi kétség, mennyi?”


Az öreg folytatja népünk történetét,
Míg félbeszakítja a ráhulló sötét.
Szavait hallgatva lassan feleszmélek,
’Hisz népemnek hosszú, szép jövőt remélek,


Az eszembe ugrik, fát kéne ültetni,
Édes anyaföldbe termő magot vetni.
„Gyökér-erősödve” legyen nagy, hatalmas,
Levelén friss illat, a gyümölcse hamvas,


Lássa ezt unokám fia s unokája,
Legyen ez a bízó magyaroknak fája.
Légyen örökéltű, sohase korhadjon,
Az Idő végéig dús árnyékot adjon,


Ha a nemzetemmel baj van, alábújjunk,
Egymást erősítve ismét megújuljunk!”
„Ennyi volt az álom!”- László emígy mondja.
„Vajh’ hová ültessem?”- most már ez a gondja,


Végül helyet talál, ülteti is nyomban,
Meg is öntözgeti dalos vigalomban…
A fa alatt állok, majdnem ezer éves,
Barna, kérges törzsű, fényes gallyú, fészkes,


Sokszor alábújt már „útkereső” népem,
Hogy innen indulva jó irányba lépjen.

(Ha keresed e fát, hidd, el megtalálod,

Hunyjad bé a szemed és azonnal látod,
Ha a múltat óvod s magadhoz öleled,
Lelked mélyén e fát bizonyosan leled.)

Minden igaz ember gyűljön mostan ide,
Innen jól hallatszik az égbéli Ige:
„Kárpát-medencénkben, hogyha egyet akar,
Mindörökre élni, élni fog a magyar!”


SZŐKE ISTVÁN ATILLA





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 104
Tegnapi: 261
Heti: 1 232
Havi: 6 038
Össz.: 1 155 455

Látogatottság növelés
Oldal: Költemények a Pilisről
Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda - © 2008 - 2017 - albaregalis.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: sicambria - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »