Most...

A szakmai irigység és a történelemhamisítás napjainkban is folyik tovább! Az emberi tulajdonságok miatt nem tudjuk feltárni a Magyar múltat? Nemrég érdekes telefonbeszélgetésem volt egy ismert feltáró régész szakemberrel. A segítségét kértem volna a kutatásunkban. Elmesélte az ő egyik barátja már vizsgálta a Pilist és ott csak kőbányák találhatóak! Elmondtam neki a véleményem, hogy itt hatalmas város, több vár és templom létezett egykor, aminek helyén vannak most felhagyott kőbányák, erre ő konkrétan idiótának nevezett és kioktatott, hogy a régészetet tanulni kell és az életem felesleges baromságokkal töltöttem idáig.

Gondoltam magamban még jó, hogy nem lettem olyan, mint ő, mert akkor én sem látnék az orromnál tovább, és nem kutatnám az igazságot, csak kívülről fújnám a tanított ostobaságot.

Pedig igazán tudhatná, hogy a régi metszetek az igazat ábrázolják és pont az ő területe kitűnő példa erre. A Visegrádi alsóvárat csak "fantáziálásnak" minősítették de, aztán a légi-felvételek tökéletesen igazolták a metszetek valódiságát és az alsóvárat feltárták. Nem ártana szemléletet váltani és a légi-fotókat előtérbe helyezni és nem az írott forrásanyagra támaszkodni.(amit igen sok esetben hamisítottak és ennek megállapítása erősen kétséges)

Amit én terveztem (amihez a segítségét kértem) azt ő állami pénzből könnyedén létrehozta. Szép lett még tetszik is, de nagy kár hogy nincs igaza1.

Az Árpádhídnál a Préposti várat és központot találták meg.

1. Műholdas térinformatika hiányában a már megtalált romokra erőltették rá a (Zimmermann) Tollius-Dillich metszeten látható épületet, ugyanakkor kijelentették a topográfiai hűtlenséget. lásd Óbuda régiségei. Az Óbudai Fejéregyházát mint várost nem sikerült megtalálniuk, pedig csak az aquaductus értelemszerű nyomvonalát kellett volna térképre helyezni.

Feltevésekre építették ó-Buda történelmét is2. Rosszul azonosították be az épületeket. Mivel a Királyi várat és a legelső prépostság helyét nem találták meg így a Királynői vár meghatározása is TÉVES. A határjáró oklevelek mindezt igazolják!

2. A ma ismert ó-Budát csak jóval később a betelepített svábok alapították. Épületeiket a régi város elhordott köveiből építették. Még a XIX század első felében is folyamatosan hordták a köveket és többek közt utakat építettek belőle.

Az ó-Budai Székesegyház3 egykori helyét, amit Alba  Ecclesiának hívnak  a műholdas program pontosan azonosítja ! Ez volt a legelső prépostság a Királyi területen, amit 803-ban építettek Óbudán. Több mint 300 éve keresik amatőr és hivatásos kutatók. (Türelmetlenül várom, hogy az M.T.A vagy a Nemzeti Múzeumtól valaki pozitívan reagáljon).

3. A legelső Óbudai prépostság főtemplomának helyét nem sikerült a régészetnek azonosítania. Az Óbudai várat és mezővárost nem találták meg.

Ezért létrehoztam ezt a honlapot és megmutatom mindenkinek milyen értékek, vannak ezen a területen és a kőbányák - várak, amit szétrobbantottak és próbáltak végképp eltörölni a föld színéről.

A Habsburg katonai térképek MIÉRT NEM ábrázolják a "Római" kőbányákat?

De nem végeztek alapos munkát! A föld tetején rengeteg bizonyíték található ezt csak pont azok nem látják, akiknek ez a munkájuk (hivatásuk) Nagyon úgy tűnik a hivatásos „szakemberek” becsukják a szemüket, és  fülüket féltik az elért (hamis) eredményeiket.4

A múzemok begyűjtött anyagában ott a megoldás, a mozaikdarabokat kell csak összetenni.

4. A kommunista uralom alatt a magyar emlékek kutatása és feltárása ismét bűncselekménynek számított. Akik a pilissel és múltkutatással foglalkoztak azok nyomtalanul eltüntek, börtönben vagy diliházban végezték.

Nincs egy tisztességes ember sem köztük, aki merné kimondani az igazságot?! 

Nincs is  mit csodálkozni, hiszen egy élet munkája  több könyv és szakmai lektorálás válna  rögtön semmisé...Az ismert idősebb kutató pedig csak fél igazságokat közöl az érdeklődőknek, és olykor ugyanúgy viselkedik, mint a szakemberek... Az új nemzedék fiatal kutatói mire számíthatnak a nagy elődöktől?

Minden ma még látható és összefüggő részletet meg kell mutatni, mert sokan még most sem fogják fel a valóságot, nincs veszteni való.Ajánlom mindenkinek, aki az igazságra vágyik: gondolkodjon összetett rendszerben a területtel összefüggésben. Szerintem a téma fontossága megérdemli a teljes igazságot, nem szabad fél eredményt elérni. Erős várak szövetsége Alba Regalis Városállam, ami nem csak a Monalovácon található, az csak egy része Székesfehérvár nagyvárosának. Átlátták a domborzati viszonyokat és ez alapján építkeztek, a bőséges források (Nagykevély)vizével minden irányból körbevették a várat és az elővárosokat is.

ÓBUDAI-FEJÉREGYHÁZA=SZÉKESFEHÉRVÁR

A terület topográfiai térképe-Alba Regalis metszeteivel tökéletes egyezést mutat! A ma ismert Fehérváron(városban) a domborzati viszonyok egyáltalán nem egyeznek! Ott egy teljesen más városszerkezet volt(hármas csillag alakzat)

A kövek beszélnek, és aki veszi a fáradtságot, az meggyőződhet arról, hogy Sicambria védelmi vonalai a Solymári völgy felől kezdődnek ott ahol a Föld programon az erdő látszódik.A Cotinok határa. Az Avargyűrű egy sokkal nagyobb területet zár közre, a magas területet falakkal vették körbe így védték a földet, terményt, állatokat, az épületeket és életüket.Lásd:

Széles mocsárvilág határolta a nagyvárost minden oldalról.Épített táj.

Óbuda Altenburgban? 5 Sicambria Carnuntumban? Árpád sírja Ausztriában?

Ne az ismertség és a jól kiépített kapcsolatok döntsék el történelmünket ismét!

A nagyváros falait előre meghirdetett ingyenes kirándulásokon láthatja minden érdeklődő. Részletek a 2. menüpontban

 

Régen...

 

részlet

Ma már világos, hogy élete nagy változásában - ha úgy tetszik, törésében - a két utolsó ásatás is döntő szerepet játszott. A kezdetben Árpád fia Tarhos íjászai temetőjének remélt Magyarhomorogon neki már az 1971 előtti években rá kellett döbbennie arra - amire e sorok írója egy Magyarhomoroggal azonos méretű köznépi temető ásatásain 1976-1995 között ugyanolyan „törvényszerűen" rájött -, hogy a magyar honfoglalás kor régészeti kutatása menthetetlenül egyoldalúvá vált a XIX. századi nemesi szemlélet következtében: csak a szablyás, lovas harcosokat és cifra öltözetű asszonyaikat tartotta igazi magyarnak, csak az ő kis temetőik társadalmát, viseletét, életmódját, „néprajzát" kutatta, s még azt is hallatlanul egyoldalúan, „szabályszerűnek" néhány szabolcsi temetőtípust vélve. Mint a honfoglalás és kora Árpád-kori temetőkorpuszok szerkesztője döbbenten ismerte meg a Kiss Attilától 1963-1967 között feltárt II30 sírós majsi köznépi temetőt, amelynek igazi jelentőségét mélyebben átlátta, mint ásatója és közzétevője. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy honfoglalás korral foglalkozó archaeológiánkat újra kell kezdeni, mondhatni az alapokról. Az is nyilvánvaló volt azonban, hogy erre egyelőre nem vagy alig lesznek vállalkozók, hiszen a világ legunalmasabb ásatásait kellene tervszerűen és országos méretben elvégezni ahhoz, hogy új alapokat lehessen lerakni. Ő erre nem érzett erőt és elhivatottságot, nem kívánt szembekerülni a Pulszky-Hampel-Eettich-László nevekkel fémjelzett „klasszikus" honfoglaló magyar régészettel, márcsak azért sem, mivel ennek tudományos csúcsára éppen saját maga jutott fel; nem akart szembefordulni sem mesterével, sem önmagával. Ezért nem készült el igazából soha „A honfoglaló magyarság régészeti néprajza" c. művével, 1985-ös kéziratát nem nyújtotta be; nem, mivel nem volt elégedett vele.
A rakamazi aranyos halotti leples, aranyszablyás halott az eddig ismert legrangosabb ugor eredetűd) magyarvezetőnek bizonyult. Hasonló aranyveretes, aranyszablyás, aranyöves halottak vagy rájuk utaló leletek csak Szabolcsból ismertek, Geszterédről, Bashalomról, Beszterecről. Régész számára ezek és itt képviselték a honfoglalók legrangosabb vezetőit, legbelül Dienes István is tudta, hogy ők voltak a korai Árpádok kísérői. E tudás birtokában, illetve kimondásával ellentétbe került volna nagy történész barátjával, Györffy Györggyel, akit historikusi munkájában addig a legnagyobb igyekezettel támogatott, ha kellett, még saját régészeti eredményeivel szemben is. Hallgatott hát, noha tudta, hogy a korai központok nem ott voltak, s a nagyfejedelmek nem ott laktak, ahová a sokszáz évvel későbbi krónikás hagyomány nyomán legjobb történészeink, legújabban öreg barátja, Györffy György helyezte őket, nincs régészeti nyomuk Székesfehérváron, a Csepel-szigeten, a Csallóközben, Baranyában és Óbudán.
Budapestre való másodszori visszatérése után utolsó kétségbeesett kísérletbe fogott (e sorok írója tanúja volt vívódásának), hogy a régészet oldaláról legalább áttételesen megpróbálja alátámasztani historikus barátunk kedvenc tézisét, azt, hogy a honfoglalás kezdetétől Budapest volt az ország közepe. Éveket áldozott az óbudai Fejéregyháza és „Árpád sírja" kalandos (90%-ban dilettánsokra visszavezethető) kutatástörténetének. Vagy 80-100 gépelt oldal kézirattal el is készült, amikor végleg belátta, hogy ez az út sehová sem vezet. Nem tette közhírré, hallgatott és „archiválta" saját kéziratát. Elhallgatott, mivel ezúttal is korábbi énjével és másik öreg barátjával kellett volna szembefordulnia. Egyetlen kiút maradt számára: szakítani a régészettel, s valami egész mással foglalkozni.
Az 1966 tájától 1971-ig terjedő évek már előrevetítik azt a lelkiismereti válságot, amely Dienes Istvánt 1975 körül arra kényszeríti, hogy felhagyjon a régészet művelésével. Mi több: annyira szembeforduljon vele, hogy két évtizedig még barátai se tudják rávenni arra, hogy akárcsak beszéljen a régészetről.Miközben a zempléni sír kapcsán kitört „Álmosvitában" ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Dienes István tudása és modern anyagismerete mennyire meghaladja a korábban a honfoglalás kor nagy, nemzetközi szaktekintélyének tartott Fettich Nándor egyre időszerűtlenebbé váló ismereteit, aközben Dienes István önmagát - már akkor is érthetetlen szerénységgel - mestere, László Gyula igyekvő követőjének, a tárgyakat „megelevenítő" néprajzi szemlélete szerény utánzójának hirdette, holott bárki tárgyilagosan megállapíthatja: már legelső munkájában a saját útján járt. A maga idejében valóban országos hatású, ám 1944-1945 után a honfoglalás kor régészetéhez alig-alig valamicskét hozzátevő mesterétől - szellemén kívül! - nem volt mit tanulnia, arra pedig saját „leállása" után végképp nem volt képes, hogy korábbi eredményeit olyan sikeresen táplálja bele a közvéleménybe, amiként azt éveken át mestere tette. Éppen a médiában és a közvéleményben való sikertelensége vezette téves önértékeléshez. Sem tevékenysége csúcsán, sem később nem vette észre - vagy ha észrevette is, maga sem akarta hinni -, hogy a régész, történész s jórészt a néprajzos szakma is már régen őt tekinti a magyar honfoglalás kor régész szakértőjének, hogy a leendő ifjú szakemberek és az egyetemi hallgatók is őt tartják mesterüknek, könyvét a korszak modern kézikönyvének.
Pedig tudta, hogy döntő jelentőségű, új régészeti felfedezésekre jutott. Neki sikerült először a korábbi előkelősködő vagy éppen mélymagyarkodó „török" elméletekkel szemben régészeti leletekkel és módszerrel kimutatni a honfoglaló magyarság ugor elemeit és hagyományait, köztük olyan nagy jelentőségűeket, mint az ősmagyar művészet önálló (tehát nem az avaroktól „örökölt") világfa képzetét és ábrázolásmódját.
Neki sikerült először bizonyítania, hogy a X. századi gazdag és önálló magyar művészet csak csíráiban, elemeiben vezethető vissza a „levédiai" steppékre, valójában az új hazában kivirágzó és kiteljesedő, s csaknem az egész X. századon át továbbfejlődő művészetről van szó, amelynek anyagi alapjait a nyugati és déli hadjáratok nyomában beáramló, sőt beözönlő nemesfémek - elsősorban az ezüst - teremtették meg. Régész szemmel nézve is rámutatott, hogy a külországi hadjáratok mögött a nagyfejedelmek, vagyis az Árpádok hatalma állott, régészeti érvekkel a semmibe utalta a „nomád pásztortörzsek laza szövetsége"-szerű történelmi szörnyképzeteket, s azokat a hazai és külföldi nézeteket, amelyek a honfoglalókat „termelő" munkára képtelen improduktív, élősködő vagy éppen „uraskodó" nomádoknak hirdették, s valljuk be: hirdetik ma is. A hazai régészetben elsőnek mondta ki, hogy a sírok, temetők nem a honfoglalás „útvonalát" jelölik, kivált nem a honfoglalás „harcait", nem is holmi folyami átkelőhelyeket és útkereszteződéseket őrző, felvigyázó csoportok véletlenül ránkmaradt emlékei, hanem a X. századi magyar megtelepedés hiteles bizonyítékai nálunk is s mai határainkon kívül is, az egész Kárpát-medencében. Alighanem elsőként ismerte fel teljes mélységében a honfoglalás kori magyar köznép kutatásának óriási jelentőségét, s azt a felelősséget (vagy inkább felelőtlenséget), amely kutatásuk elhanyagolásához vezetett. Felismerése megóvta attól, hogy két mesteréhez hasonlóan kalandos utakon, visszafelé téblábolva, a késő avarság „továbbéltetésé-vel" próbáljon magyar köznépet alkotni, egy percig sem követte professzorát a „kettős honfoglalás" elméletében, az avar emlékeket két évszázaddal korábbinak hirdette a honfoglaló magyarokénál, s nem hitt „továbbélésükben", abban, hogy a magyar nép többsége holmi „késő avar" leszármazott lenne. A két népesség közé - éppen szerinte! - döntő fontosságú „falat" emelt a csak a magyarságra és hitvilágára jellemző koponyatrepanáció és a magyarság temetőinek és sírjainak az avarokétól különböző, tehát másféle világnézetet tükröző tájolása. Amiként a hun-magyar „rokonságot" is a XIII. századi Kézai Simon „leleményének" (ez az ő kifejezése) tartotta. Nem csodálkozhatunk ezek után, ha a meghökkentő elméletekre fogékony médiánk nem őt népszerűsítette és a „nemzeti" közönség egyik része sem túlságosan kedvelte.
1982-1983-ban nagy sajtónyilvánosságra jutott egyik ásatásunk. Egy nagy avar temető töretlen, szerves használatát vélte látni az ásató egészen a XI. század közepéig. A fellelkesült kutató a szerinte is egyedi vagy ritka esetet a kettős honfoglalás első egyértelmű bizonyítékának hirdette. Dienes István, az MTA Koraközépkori Albizottságának akkori elnöke a bizottság elé kérte az ásatót, a temetőtérképet, a sírok dokumentációját. Szelíd, baráti hangon, de metsző logikával győzte meg az ásatót tévedéséről, arról, hogy egy dombhajlaton egy VIII. században felhagyott temető véletlen XI. századi felújításáról van szó. Az ásatót távolról sem a bizottság győzte meg, hanem a bizottság általa évtizedek óta tisztelt elnökének érvelése. Tekintélye annyira vitathatatlan volt, hogy néhány évvel később az ásatót egy televízió-műsor keretében nem volt képes professzora, a kettős honfoglalás atyja, önmaga mellé állítani, a nevezetes temető örökre megszűnt az avar „továbbélés bizonyítékának" lenni A 70-es
évektől kezdett tudathasadásossá válni viszonya történettudományunkkal is. Nyilvánvaló volt, hogy az 50-es (részben még a óO-as) éveket is abszolút mértékben uraló sztálini orosz gyarmattartó elmélettel szemben (egyik hazai hirdetőjének mára immáron fordított értelemben klasszikussá vált megfogalmazása szerint „a magyar honfoglalás csupán múló epizód volt a hazai szlávság életében") örömmel csatlakozott a (más lehetőség híján kényszerűen) „korszerű" marxista köntösben fellépő nemzeti irányzathoz, önmagát és saját kutatásait valamire becsülve, máshová nem is csatlakozhatott! Mivel munkáiban csak ritkán foglalkozott történeti eseményekkel (viszont ha igen, akkor alaposan, tárgyilagosan; pl. az ún. „kalandozások", vagyis a nyugati hadjáratok eseményeivel és következményeivel), sajátos, szinte kálvini hittel ráhagyatkozott történész barátai, Szűcs Jenő, kivált Györffy György munkásságára. Kevéssé mondható kálvininak, hogy gyakran csalhatatlannak, tévedhetetlennek hitte őket. E képzetét csak fokozta, hogy a poszt-sztálinista történészek nem nyugodtak bele abba, hogy az övékén kívül másféle nézetek is létezhetnek, s nem szűntek meg Györffyt és Szűcsöt „bírálni", sőt támadni. Sajnos a 80-as évektől már a politikától is áthatott tudományos viták és tézisek mindkét oldalon vitatható szakmai eredményekre vezethettek, a szenvedélyes szélsőségeket lefékező, nagy tekintélyű Szűcs Jenő tragikus kiesése utóbb összebékíthetetlen irányzatokra és táborokra szakította szét a IX-XIII. századdal foglalkozó történetírásunkat.
Kanyarodjunk vissza a régészethez, illetve a honfoglalás korához. Minden elismerése és csodálata ellenére sem vált Dienes István Györffy követőjévé az először 1970-ben kifejtett, s máig vallott (mi több: „továbbfejlesztett") elméletében, amely szerint az Árpádok a Dzsingiszkanicla hercegek módjára, nyájaikat maguk előtt terelgetve, még a honfoglalás után is évtizedeken át „nomadizálnak" a Kárpát-medence nagy és kisebb folyói partjain, a régészek (de a néprajzosok is) tudták, hogy ez képtelenség, lehetetlenség és szükségtelen is lett volna. Nem foglalt vele kapcsolatban állást, bár tudta, hogy mennyire „sebezhető". Nem tudni, mennyi szabolcsi lokálpatriotizmus rejtőzködött a mögött, hogy Györffy nyomán maga is a Szabolcs várat már a honfoglalás elején megépíttető Árpádutód, Szabolcs nagyfejedelem hívévé szegődött, mi több, egy időben maga is megkísérelte az elméletet régészetileg „igazolni". Való igaz - fentebb láttuk -sehol annyi gazdag sír és temető nincs még az országban, mint Szabolcsban és tágabb környezetében. Olyan számban és minőségben léteznek ezek, amin minden régésznek el kell gondolkodnia: jóval többről, s főleg másról van itt szó, mint a trónörökös hercegek nyíri dukátusáról. A tisztánlátásban Dienes Istvánt sokáig Györffynek Anonymusra és a krónikákra épített elmélete gátolta, az elmélet szerint csak a mai Budapest, kivált Buda lehetett a korai magyar fejedelemség központja. Amikor az „Árpád sírja" kudarc nyomán rájött, hogy nem a régészek leletei bizonyíthatatlanok, hanem a történészek elméletei, ismét nem maradt más lehetősége: valami mással kellett foglalkoznia.
A „kitörés" útjára egyszer már rákanyarodott, 1969-ben a honfoglalók művészetének és hitvilágának bizonyos összefüggéseiről beszélt és írt. Most teljes energiával az ősvallás kutatása és megértése felé fordult.
Erről itt csak röviden, mivel egy másik tudományterületről lévén szó, e sorok írója nem érzi magát illetékesnek részletesebb ismertetésére. Első lépésként tisztázta, s a trepanált és áltrepanált koponyák segítségével valóban elsőnek ő tisztázta a honfoglalók kettős lélek-hitét. Utána következett az eurázsiai világfa képzetek magyar megfelelőinek vizsgálata. E fához járult az ős-vallás tudója és letéteményese, a sámán, magyarul a táltos. A táltosok társadalmi szerepének megértésétől egészen a táltosok viaskodásáig, vagyis a teljes rendszer rekonstrukciójáig eljutott 1975 és 1990 között.
Véletlen szerencse, hogy élete utolsó öt évében sem kellett visszakanyarodnia oda, ahova többé nem akart visszatérni, a tárgyi régészethez és történelemhez. 1964 óta igyekezett kinyomozni egy véletlenül gondjaira bízott, mondhatnók véletlenül hozzá került rendkívüli leletnek a lelőhelyét. Egy palmettamintás faragványokkal díszített honfoglalás kori csont tegezszájra vésett rovásfeliratról van szó, amely kísérő adatok nélkül hányódott a Nemzeti Múzeum restaurátor műhelyében. Jól tudta, hogy a pontos lelőhely és a lelőkörülmények kinyomozása, illetve ismerete nélkül hiába közölné ezt a minden kétségen kívül legrégibb magyar írásos emléket, a nem régész szakemberek soha nem fogadnák el a pusztán tipológiai kormeghatározást. 1990-ben valóságos csoda adta kezébe a Homokmégy-Halom lelőhelyen feltárt honfoglaló harcos sír dokumentációját. E nagyszerű lelet és felfedezés volt az, amely némileg megédesítette utolsó megkeseredett éveit.

Oldal: Szakmai betegség
Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda - © 2008 - 2024 - albaregalis.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat