Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda

Királyi fehér fővárosunk Sicambria, Alba Regalis, Fehérvár, Buda Vetus, Ősbuda azaz Óbuda, Szűz Mária sziget, Veteri Pest-Antiqua Pest ősi városaink és múltunk eltitkolt történelmünk kutatásával és feltárásával foglalkozó oldal

Solymár címere
Solymár címere


A régészeti kutatások alapján szinte biztosan állítható, hogy már a neolit kortól (i.e. 3000) éltek itt emberek. Az 1970-es években folytatott ásatások feltártak a község határában római, illetve avar sírokat is. A település nevét az ide telepített királyi solymászokról, vagy a római korban itt folyó sókereskedelem kapcsán a latin „sal” (só) kifejezésből kapta. 1266-ban első okleveles említésekor „Salamar” néven szerepel.

A solymári várat -melyet hívnak Szarkavárnak is- feltételezhetően a 14. század második felében, a települést akkoriban birtokló Lackfi család építtette. A 15. században több tulajdonosváltás is történt, a Cillei, majd a Garai család után Mátyás király és fia Corvin János voltak a terület urai. Főleg királyi szolgálók, solymászok és vadászok lakóhelye volt a település, a vár pedig elsősorban vadászkastélyként működött. A török idők alatt a terület teljesen elnéptelenedett, a vár romlásnak indult.

A 18. század első évtizedeiben előbb rácok (szerbek), majd távozásuk után, Mária Terézia uralkodása alatt sváb (német) telepesek érkeztek a területre. A falu ezután jórészt a földművelésnek (szőlő-, búza- és káposztatermesztés) és nem utolsó sorban a főváros közelségének köszönhetően dinamikus fejlődésnek indult. 1895-ben a vasút (Budapest-Esztergom) bevezetésével még könnyebbé vált a kapcsolattartás Budapesttel.

Mátyás király vadászvárkastélya

solymar-szarkavar-solymar

Egy vár ami 300 évre "elveszett"

                      Szarkavár

Solymáron, a Pilis hegyei között egy kisebb, de meredek oldalú dombon emelkedik a középkori Szarkavár.

A vár rövid története 

A Szarkavár (középkori királyi vár) romjai a Mátyás-dombon

Nagy Lajos uralkodása idején a legfontosabb királyi tisztségviselők közé számítottak a Lackfi főnemesi család tagjai. A korabeli oklevelek szerint 1355-ben vásárolták meg ezt a területet, ahol rövidesen felépítették a kis alapterületű kővárat, ami a továbbiakban budai tartózkodásuk idején szállásául szolgált a dúsgazdag famíliának. A törökkel vívott vesztes nikápolyi csatában a Lackfiak szembeszálltak Luxemburgi Zsigmond királlyal, ezért 1397-ben két vezető egyéniségüket az uralkodó hívei orvul meggyilkolták, váruradalmaikat elkobozták. Zsigmond később feleségének, Cillei Borbála úrnőnek adományozta, kárpótlásul annak házasságtörése miatt régebben lefoglalt délvidéki birtokaiért. A középkor további évszázadaiban magukénak mondhatta még a Korbáviai és a Rozgonyi família is. 1440-ben ostrommal foglalták el az ellenpártiaktól a lengyel származású I. Ulászló magyar király táborához tartozó fegyveresek. Négy esztendő múltán a Czudar család zálogba adta a Rozgonyi famíliának. Egy 1449-es feljegyzés szerint rövid ideig Hunyadi János kormányzó uralta, majd királyi kegyként Garai László nádorispán szerezte meg. Férfiágon való kihalásuk után Mátyás király a törvénytelen kapcsolatából született Corvin János liptói hercegnek adományozta, tőle 1490 után Ráska Balázs főnemes ragadta el. Már az 1526-os mohácsi csata után jelentősebb pusztítások érték a környéken fosztogató török lovas csapatoktól, de végleges romba dőlése csak az 1541-es budai megszállás után következett be.

Maradványait a XVIII. században letelepülő németajkú {sváb} lakosság jórészt elhordta, csak az 1930-as évektől kezdte kutatni Valkó Arisztid műkedvelő régész, akit az 1990-es esztendőktől követtek a tényleges feltárás és helyreállítás nagyszabású munkálatai. Lassan napvilágra kerülnek a hosszúkás ovális alakú várfalak, melyek több lakóépületet és egy vaskos öregtornyot öveznek, a várudvaron létesített mély kúttal.

osbuda_080.jpg

Kilátás a Solymári várból a királyi székhelyre és a Bécsi hadiútra ami a patak bal oldalán haladt még a középkorban

Solymár

Segítő Mária kegyhelye

Pest megyében, a Székesfehérvári egyházmegyében lévő kegyhely

     Solymár Pest megyei község a Székesfehérvári egyházmegyében, a Budai-hegyekben, közel Budapest közigazgatási hatórához.
     Mátyás királynak kedvelt időtöltése volt a solymászás. Itt, vadaskertje közelében laktak a királyi solymászok, akikről a falu a nevét kapta. A török hódoltság alatt elpusztult községbe németek költöztek. A búcsújáró hely kialakulása már az ő itteni történetükkel fonódik össze.
     A XVIII. század elején egy Lang Péter nevű solymári kőműves vásárolt Budán egy Mária-képet és azt Solymár mellett az erdőben egy képoszlopra helyezte. Az erdőt járók ájtatoskodtak előtte. 1739-ben Buda környékén nagy pestisjárvány pusztított. Maurer József buda-újlaki polgár ez előtt a kép előtt fohászkodott „a' könyörülő Istenhez". Kérése meghallgatásra talált: amíg a járvány minden szomszédját elragadta, ő és családja megmenekült. Hálából Maurer József egy kápolnát építtetett (Maurer = kőműves), s a Segítő Mária-képet abban helyezte el. A képhez ezután a helyi és környékbeli katolikusok, valamint az ortodox szerbek is nagy számban elzarándokoltak. A búcsújárók növekvő tömege, s Mária erősödő tisztelete miatt az akkori földesúr, Majthényi Károly és felesége emeltette a XVIII. század végén (1784) a jelenlegi plébániatemplomot. Ennek főoltára fölött helyezték el a Segítő Mária (Mariahilf)-kegyképet, amelynek művészi faragású, díszes, aranyozott keretét egy pesti kereskedő csináltatta Beló Károly óbudai szobrásszal (Szilárdfy Zoltán).
     A múlt század végéig a népi vallásosságot tükröző számtalan fogadalmi ajándék gyűlt össze a búcsúsoktól. Ezeket sajnálatos módon a templom felújítása és festése során az akkori értetlenség megsemmisítette. Ettől kezdve a kegyhely vonzereje csökkent, ma inkább a közvetlen környék búcsújáró helye.     A templom kegyképe egyike a legjobban elterjedt Mária-ábrázolásoknak. Őseredetije Lucas Cranach híres innsbrucki kegyképe, közvetlen előképe pedig a passaui kegykép. Passauban, a kapucinusok templomában ez előtt a kép előtt Lipót császár sokat imádkozott, kérve Mária segítségét is a törökellenes küzdelemben. Az 1600-as évek végén a felszabadító háborúk sikerét a Segítő Mária közbenjárásának tulajdonították. A Mariahilfnek nevezett kép másolatai különösen a hazai svábság körében voltak népszerűek.









26/360-341 begin_of_theend_of_the_skype_highlighting
Ha fáj az élet, jöjj a Szűzanyához!
Ő lesz tenéked támaszod s erőd!
Ha kérve kéred, s bízva bízol benne,
Támaszt keresve, oltalmat találsz.
Segítő jobbját nem vonja meg tőled,
Minden bajodban égi patrónád.

Ha tép a bánat, jöjj a Szűzanyához!
Letörli fájón hulló könnyedet!
Térdelj elébe, mondd, mi fáj, mi vérzik?
Bús panaszát szívednek öntsd ki itt.
Segítő jobbját nem vonja meg tőled,
Minden bajodban égi patrónád.


(Forrás: Ipolyvölgyi Németh J. Krizosztom:
Búcsújárók könyve Novitas b. Kft. Balssagyarmat, 1991. 255.old.)


A kép forrása: Jordanszky Elek: A Magyar Országban 'saz ahoz tartozó részekben lévő Boldogságos Szűz Mária Kegyelem' képeinek rövid leírása. Posonban, 1836.74.old.



     A templom főoltárképét Falkoner Ferenc budai festő festette 1792-ben. A képen Szent József térden állva közbenjár a Szűzanya térdén álló gyermek Jézusnál. A jobb sarokban az egykori, erdőkkel övezett Solymár látható. A Nepomuki Szent János-mellékoltár egy Wolfgang Köpp nevű, kismartoni származású festő stukkó alapra festett műve. A szószéket ugyanaz a Beló Károly készítette, aki a kegykép díszes keretét.
     A templomtéri Szenvedő Krisztus szobra népies barokk munka, 1830-ban restaurálták.
     Mária solymári kegyképe ihlette versre a szonett nagy mesterét, Bittei Lajost.
     Solymár megközelíthető a Budapest Nyugati pu.-Esztergom vasútvonalon, valamint a 10-es számú, Budapest Dorog-Győr közötti főútvonalon. Budapest-Hűvösvölgyből közvetlen városi autóbusz (a 64-es és a 164-es számú) jár ki a községbe.

(Forrás: Barna Gábor: Búcsújáró és kegyhelyek Magyarországon Panoráma, Budapest, 1990. 139-140.old.)

Fő búcsúja Mária nevenapja (szeptember 12.)


vadaszkastely.jpg

A vár északnyugati részéből titokzatos barlang-alagút vezet a régi Királyi központ felé!

A SOLYMÁRI VADÁSZKASTÉLY-*P*Mátyás király vadaskertje itt található, és nem a városligetben ahogy a nyolcvanas években még tanították az iskolákban! Ugyanis ÓBUDAÖRS középkori település a Solymári völgy Csúcshegyi részén tárták fel!lásd:

Vadászatok Solymáron és környékén a XV—XVI. században
VALKÓ ARISZTID
A vadászat mind a mai napig lényeges része a mezőgazdaságnak és ezen keresztül tágabb értelemben a nemzetgazdaságnak. Szerepe és jelentősége természetesen sokat változott a századok folyamán,
A Solymár községben álló egykori királyi vadászlak romterületének felkutatásával, a régészeti leletek kiértékelésével, a környékén lefolyt vadászatok történetével hosszú ideje foglalkozom. Alábbiakban ez irányú kutatásaim eredményeit kívánom összegezni.
A Pest megyei Solymár községhez tartozó Várhegyen (Mátyáshegy), és a körülötte elterülő dombos oldalakon i. e. all. évezred közepe táján a vatyai kultúrához kapcsolódó bronzkori néptörzs telepedett le, mely vadászattal, állattenyésztéssel, földműveléssel foglalkozott.1 Sárból épült földbe mélyített házikóik helyén, számos agyag és bronz házieszközt, többé-kevésbé ép cserépedényt, kerámia tárgyat, állati csontdarabot tártunk fel 1930—-1940-ig.2
A tűzpad körül, a ház patics-töredékei között, szétszórtan, elszenesedett gabonaszemek kerültek elő. Ezeket a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban az 1967. év folyamán P. Hartyányi Borbála muzeológus határozta meg és megállapította, hogy a szemek árpa (Hordeum vulgare L.) maradványai/1 A magvak összenyomódtak, felpuffadtak, tokiász nélküliek, egyeseken pedig ráégett pelyva volt felismerhető.
A bronzkori őslakók kipusztulása után évszázadokkal később római birodalmi alattvalók telepedtek itt a területen, akik hasonlóan földműveléssel foglalkoztak. I. u. all—-III. századból fennmaradt síremlékeiken gyakran találkozunk foglalkozásra utaló állat, gyümölcs és növényi ábrázolásokkal.
A népvándorlás korának települési viszonyait - leletek hiányában — ez ideig nem ismerjük.
A korai Árpádkorban, a feudalizmus kezdetén települtek meg a községben a XI. századi első lakók, akik az itteni hatalmas erdőket irtani kezdték, mint azt könyvében Haeufler* és Hunfalvy5 állítja. Első ismert okleveles említése 1244-ből származik, amikor is I. Mojs nádor családjának volt itt birtoka. Ezt a lakott birtokot
1. Pest megye műemlékei. 1—2. köt. Szerk. : Dercsényi Dezső. Bp. 1938., I. 23—24. p.
2. Valkó Arisztid: A solymári bronzkori raktárlelet. Folia Archaeologica. Bp. 1941. 3—4. évf. 99 p.
3. P. Hartyányi Borbála—Nováki Gyula—Patay Árpád: Növényimag- és tormésleletek Magyarországon az újkortól a XVIII. századig. Bp. 1968. [lásd e kötetben 18p. 23.
4.
Haeufler, J.
V.: Buda-Pest
historisch topographische Skizzen. Pest. 1854. 73. p.
5. Hunfalvy János: Ungarn und Siebenbürgen. Darmstadt, 1856.1. 251-—252. p. „Praedmm Solomar"
1266-ba
n II. Nana comes a margitszigeti egyháznak adományozta.6 Az okirat érdekessége, hogy megnevezi az itt élő jobbágyokat : Nene az apa, aki négy fiával és a család többi tagjával művelte a határt, ökrökkel munkálták a szántókat, réteket, jelentős gazdasági felszereléssel rendelkeztek, szőlő és gyümölcs termesztésével is foglalkoztak. A család később megszaporodott, idővel újabb lakók is érkeztek. Egy 1288-ból származó oklevél már faluként említi, melyet IV. László Czempsi Rudolf nevezetű harcosának adományozott.

osbuda_079.jpg
Az oklevelek egyértelműen „Solomar", „Saalmar" néven tüntetik fel a települést. A helynevek és iratok adatainak egybevetéséből következik, hogy királyi vadászfalu8 volt, s az itt lakó szolgáló népek solymászattal,9 madarak idomítása val (falconarii) foglalkoztak, s a királynak ilyen szolgáltatásokra voltak kötelezve.
Solymár falu 1337-ben Drugeth Vilmos nádor birtokába jutott, aki azt továbbnépesítette.
A vár a későbbi vadászlak, vadászkastély, alapjait 1370 körül rakták le a Laekfi család tagjai. Az épület a kor igényeinek megfelelően a mai községtől északkeleti irányban fekvő Várhegy tetejére épült. A dombot megkerülő bővizű patak ágai közé települt a középkori falu. Háttérben nagy kiterjedésű mocsaras, ingoványos terület és tavacska képződött, s jó védelmet nyújtott a lakóknak ; a dombhátak szél védetté tették a helyet.
A vadászlak a XV. század folyamán többszörösen átépült, kibővítették, királyi vadászkastéllyá alakították. Legtöbbször a király vagy főtisztségeket viselő személyek voltak birtokosai. így 1401-ben Marothi János macsói bán birtokában volt ; 1435-ben Zsigmond neje, Borbála birtokolta; 1442-ben Erzsébet királyné, majd Garai László nádor lett birtokosa. 1482-ben Hunyadi Mátyás fiának, Corvin Jánosnak adományozta.10 1496-ban II. Ulászló a birtokosa. Egy ideig a Thurzó család is birtokolta, 1526-ban pedig Baldes Pál rác vajda szerezte meg. 1531-ben Buda város birtokába jutott. A század második felében a török foglalta el, és gyújtotta fel.11
E rövid ismertetés után térjünk vissza az épület vadászati jelentőségére, amit közelebbről II. Ulászló egyik oklevele világít meg. Ezt vadászattörténeti jelentősége miatt szó szerinti fordításban közöljük:
6. Országos Levéltár [továbbiakban
OL.]
: Mohács előtti gyűjtemény. DL. 604. „... unum prae-dium nomine Solomar prope Budám cum uno servo nomine Nene et cpiatuor filiis et bobus ad unumaratrum, vineis, nemoribus, fenetis et omnibus, quae ad illud idem praedium pertinent, quod habuit et possedit ab antiquo ..."
7. Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei. 1002—1599. Bp. 1938. 23. p.
8. Bonomi Jenő: A budakörnyéki helységnevek népies magyarázata. Philologiai Közlöny. Bp. 1940, (64). 43—53. p.
9. Solymászat a vadászat egy neme, Ázsiából ered. Hazánkban az árpádházi királyok alatt terjedt el. Az uralkodó osztály kedvtelése volt. A solymászok lóhátról űzték a vadat. A sólyom a vadász bőrkesztyűs bal kezefején ült, fejére díszes sapkát, „kapát" húztak, melyet csak a felbocsátáskor rántottak le. A sólyom a vadat a levegőben tiporta le és ölte meg. II. Endre már 1231-ben tiltó rendeletet hozott a solymászok ellen, mivel hajtás során súlyos kárukat okoztak az ültetvényekben. IV. Béla pénzérmein solymász jeleneteket örökíttetett meg: a király vágtatva viszi kedvenc sólymát. Nagy Lajos fősolymásza, Magyar László könyvet írt a solymászatról. Miklós egri vikárius 1424djen vadászsólymot kért a lurimai plébánostól. Ilunyad i Mátyás és Beatrix nagy solymászok voltak, mint azt Janus Pannonius megénekelte. Mátyásnak betanított sólymai és kutyafalkái voltak az udvari vadászatokhoz. Beatrixnak az erdélyiek 1476-ban sólymokat küldtek ajándékba. II. Lajos nagyobb adótai'tozást engedett el ügyes sólyomért. A solymászatot a hódító török is kedvelte.
— Solymár község egykori címere solymászt ábrázol, szőlőfürttel.
10. Balogh Jolán: A művészei Mátyás király udvarában. 1—2. köt. Bp. 1966.1. 261. p.
11. L. az 1. jegyzetben i. m. II. 46—56. p. „Mi Ulászló Magyar- és Csehország királya, tudtul adjuk mindenkinek, akiket illet, hogy mivel Salmar [Solymár] vára Pilis megyében, a mi Buda városunk szomszédságában oly kellemes és igen alkalmas helyen fekszik, hogy midőn mi mérhetetlen gondjaink és aggódásaink miatt, amelyek néha kifárasztanak bennünket és így Budán a fáradtság vesz rajtunk erőt, mindég ki tudtunk oda vonulni felüdülés és vígasz céljából, amit leginkább a vadászatban érünk el és ott a vadászatban gyakorolhatjuk magunkat. Ezért hívünkkel, Ráskay Balázs királyi kubikulárius mesterrel, a budai vár várnagyával, akihez tartozik a nevezett várnak tulajdonjoga és öröklött volta — ilyen cserébe léptünk, hogy ő a nevezett Salmar várat, a következő birtokokkal : Salmar, Kovachi és a Borosjenő birtokban levő birtokrészekkel és a Pákhg birtok felével Pilis megyében, továbbá SzentlŐrine, Káposztás-keszi, Felegyház és Sele birtokkal, azonkívül a Kerkőü birtokban levő birtokrésszel Pest megyében — amelyek mind Salmar várához tartoznak és egyúttal a vár minden más tartozékával, bármi néven is nevezték azokat — kivéve csupán Rád birtokkal és Szentmiklós pusztát, amelyben jelenleg 3 legföljebb 4 jobbágy tartózkodik és az ácsai birtokban levő birtokrészt — Pest megyében — amelyet beleegyezésünkkel és hozzájárulásunkkal, ugyanaz a Balázs a maga számára tartott meg átadja nekünk — amint át is adta valójában.
Ezzel szemben mi Véghless várát Zólyom megyében, amelyet mi Justh Andrástól, akinél ez a vár eddig a magyar királyoktól 6300 aranyért el volt zálogosítva, ugyanezért az összegért visszaváltottuk — annak összes tartozékaival, falvaival, birtokaival, vámjaival és minden más jövedelmi forrásával, mint Véghless vár tartozékaival, az említett Ráskay Balázsnak és Katalinnak, feleségének, továbbá a nevezett Balázs leányainak, Margitnak, Erzsébetnek és Katalinnak és ezek leszár-mazottainak 8000 aranyért, és mivel Véghless vára jórészt romokban hever és a várhoz tartozó halastó is szét van rombolva, és így mindkettő javításra szorul, azért a halastó helyreállításához 300, a vár helyreállításához pedig 500, és tartozásunk fejében annak a nevezett Balázsnak szolgálatai elismeréséül szintén 500 aranyat hozzácsatolva, amelyek így összesen 9300 aranyat tesznek ki — ráírattuk és ráírjuk, magunkra vállalva, hogy Ráskay Balázst és feleségét, leányait és leszár-mazottaikat Véghless várának a birtokában mindenkivel szemben meg fogjuk védelmezni és mint védelmezők szerepelünk.
Ha ezt nem tudjuk valami okból cselekedni, akkor Salmar várát, a fent felsorolt birtokokkal, birtokrészekkel neki, feleségének és leányainak vissza fogjuk adni és az 1300 aranyat, amelyet neki a fentnevezett okokból a zálog összeghez csatoltunk — teljes kielégítést fogunk adni — ha pedig a jelzett várat, annak összes tartozékaival nem akarnók visszaadni, akkor a teljes 9300 arany forintért eleget fogunk tenni, neki vagy a feleségének, vagy utódjainak. Mindezekre magunkat és a jövendő magyar királyokat kötelezzük ezen írásunk alapján, melyre titkos pecsétünket függesztettük, melyet mint magyar királyok szoktunk használni. Kelt Budán, Mindszentek ünnepén, 1496. . . "12
Ulászló király, aki szenvedélyes vadász volt, azért cserélte el a birtokában levő Végles várat a Ráskay család solymári várával, mert gyakori vadászataihoz Végles túl messze esett. Solymár hatalmas erdőterülete, gazdag vadállománya, közelsége Budához, igen alkalmasnak bizonyult a vadászat különféle nemeinek gyakorlására.
12. OL. DL. 20501. „. . .Castrum Salmar . . . vicinitate civitas nostrae Butlensis, tarn in ameno opportunissimoque loco existeret, utcum nos propter curas et sollicitudines immensas, quibus non-[njnnquam fatigamur, fastidium Budae ceperit, possimus semper pro recreatione et solatio, quod in venationibus plurimum accepimus, eo concedere et in ipsius venationibus exerceri datur..." Az erdők a Hármashatárhegy irányában kapcsolódtak a hűvösvölgyi erdőséghez, érintették Nyékfalut, melynek közelében terült el a királyi nagy vadaskert, és itt állt Mátyás király gazdagon felszerelt vadászkastélya is.13
Északi irányban a Pilis-vidék erdei voltak határosak a várral, mely erdőbirtokok a XV—XVI. században ide tartoztak.
A vadászkastély feltárása és a régészeti leletek
Fővárosunk határában fekvő solymári Várhegyen a második világháborút megelőző évtizedben megkezdett, de befejezetlenül maradt régészeti kutató munkálatok során egy négyzet alakú 7 X 7 m nagyságú öregtorony, bejárattal, 20 m hosz-szú külső védőfal és 16x8 m terjedelmű palotának romrésze került napvilágra. A kőből és égetett téglából épült, gótikus és reneszánsz faragványokkal díszített épület emeletes volt, melynek földszinti része négy helyiségre tagolódott. Ebben két nagyobb termet és két kisebb helyiséget lehet megkülönböztetni. A nagyobb terem valószínűleg a kastély lovagterme volt, csúcsíves bejárata még a feltárás idejében eléggé ép volt. A palota emeleti részéből e helyiségbe temetődtek a lezuhant berendezési tárgyak, kandallók darabjai, faragványok és olyan leletek, amelyeket a tűz pusztított el, de teljesen nem semmisültek meg. A tárgyakra előbb törmelék, majd folyvást vastagodó földtakaró nehezedett.
Az ásatás a falak mentében és azok között folyt. Célunk az őskori település és az épületrendszer teljes feltárása volt. Ezt követően a vadászkastély romjainak konzerválására került volna sor. Munkálatainkat a második világháború szakította félbe.
A Várhegyen elterülő romok elhelyezkedését az 1. ábrán látható vázlat tünteti fel. A X V I . s z á z a d jeles t é r k é p é s z é n e k , Lázius Farkasnak egyik t é r k é p é n , mely Oberhummer—
Wieser művében jelent meg, erősen t o r z í t v a m e g t a l á l j u k Solymárvár legko r á b b i  á b r á z o l á s á t . A metszeten torony, palota és külső védőfal l á t h a t ó „ S a l m a r"„ S a l v a " f e l i r a t t a l . A t é r k é p a magyarországi h a d s z í n t e r e t mutatja be az 1550. évrő l . 1 4 F e l t ű n ő , hogy Lázius még ennek a kis v a d á s z k a s t é l y n a k is milyen jelentőséget t u l a j d o n í t a nagyobb e r ő d í t m é n y e k l á n c o l a t á b a n , amikor a t ö r ö k előnyomulása folytán, egyre szélesebb t e r ü l e t s á v válik á l l a n d ó h a d s z í n t é r r é (2. á b r
A török h ó d o l t s á g alatt f e l é g e t e t t k a s t é l y m a r a d v á n y a i t a X V I I I . század elején az újonnan t e l e p ü l t rác, majd s v á b lakosság építkezéseihez elhordta, s csupán a földben nyugvó alapfalak, körülbelül 3 méter magasságig, valamint az ezek közé temet
ő d ö t t régészeti emlékek vészelték át viszonylag h á b o r í t a t l a n u l — az uralkodói parancsra elrendelt rombolást. A leletek t ö b b méter vastag f ö l d t a k a r ó alól k e r ü l t e k felszínre ; jelentős részük
kapcsolatos az egykor i t t folyt v a d á s z a t o k k a l . Kiemelve az egyéb leletek közül, a l á b b i a k b a n i s m e r t e t j ü k . A feldolgozásnál k ü l ö n ö s figyelmet f o r d í t o t t u n k az egy
kori ásatási n a p l ó és egyéb feljegyzések adataira. Nyílcsúcsok, köpüs és t ü s k é s véggel, kovácsolt vasból; számszeríjhoz, nyílhoz készültek és f ő k é n t várvédelemnél h a s z n á l t á k ; gyakran fordultak elő (3. á b r a ) . A szakállban végződőek kifejezetten vadászati célt szolgáltak ; ezek r i t k á b b a k . Készítési idejük a X V . század. Méretek : a k ö p ü s végűek hossza 7 0 — 1 0 0 mm, v a s t a g s ág 1 0 — 2 0 mm, á t m é r ő 1 0 — 1 3 mm, metszet romboid ; a t ü s k é s v é g ű e k hossza 7 0 — 75 mm, v a s t a g s á g 1 0 — 1 3 mm, t ü s k e 2 0 mm, metszet négyzet alak.I ddászlándzsa-töredékek, levél alakra kovácsolták. Ezekkel a vadat lóhátról űzve, vagy gyalogosan döfték le. M é r e t e k : hosszúság 2 0 0 m m , t ő v a s t a g s á g 2 0 mm,
7 ) á r d a - t ö r e d é k e k kovácsolással készültek, vadölésre használták. Méretek :k ö p ü - á t m é r ő 1 2 mm, hosszúság 1 0 0 mm, szélesség 2 0 mm, metszet romboid alak.Bronz függesztő horog, v a d á s z k é s z l e t - t a r t o z é k . Gótikus ízlésű, r o v á t k o l t , hullámos
v é s e t t é l k é s z ü l t ; v i s s z a h a j l ó lemezcsíkból és kengyel a l a k ú t a g b ó l áll. A v a d á sz e horgot valamilyen eszköznek övbe függesztéséhez h a s z n á l t a . Nem lehetetlen, hogy a nyílkészletet t a r t ó p u z d r á t akasztotta rá, b á r azt a gyalogos vadász i n k á bb
vállon á t v e t e t t szíjjon hordta. Hossza 8 5 mm, szélessége 1 0 m m . Készült a X V .század közepén. A g y ű j t e m é n y egyik legszebb és legépebb darabja .Vadászcsutora, ezüstből k é s z ü l t . Ez a művészi kidolgozású r i t k a műtárgy, mint a Magyar Nemzeti Múzeumban fekvő J a n k o v i c h - g y ű j t e m é n y l e l t á r k ö n y v e írja —
feltehetően Mátyás k i r á l y nyéki vadaskertjéből k e r ü l h e t e t t ide. I n d i a i dióból készült, a r a n y o z o t t - e z ü s t lemezekkel volt b o r í t v a , amelynek egyik felére Homeros Odisszeájából vett harci jelenetet, míg a m á s i k felére rohanó v a d á s z k u t y á k a t vésett
az ötvös. Készítési ideje a X V . század. A c s u t o r á t 1805. é v b e n emelték k i az akkor még létező v á r k ú t b ó l és a község földesurának, Marczibányi I s t v á n n a k adományozták . A m ű t á r g y nincs a m ú z e um b i r t o k á b a n , hovakerülése nem á l l a p í t h a tó meg.1 i. Vadászlándzsa 5. Bronz függesztő horog. Magyar Nemzeti Múzeum. Adattár: Jankóvich Gyűjtemény. Leltárkönyv. ,,('onsignatio
Scyphorum Phialarum, Scutellarum, Calicum et Cantharorum e Collectione Spblis Dni Nicolai a Jankó vich Museo Nationali Hungariöo resignatorum. " No. 167 Gutturnium venaticum argenteum (vulgo Csutora). . . " Cserépkancsók, díszes tálak, eszközök töredékei, amelyeket vadász-lakomáknál használtak. Egy aranyozott cserépkorsó kifolyójának darabkája külön is említést érdemel, mivel teljes azonosságot mutat a budai királyi palotában — a legújabb ásatások során előkerült aranyozott cserépedényekkel. E tárgyak Mátyás király asztali készletéhez tartoztak és néhány darabjuk Solymárra is elkerült, nyilván vadászatok során. A lelet bizonyíték a budai udvartartás és a solymári vadászkastély szorosabb kapcsolatára ; a budai és solymári várnagy többször volt ugyanaz a személy (Ráskay Balázs).
Puskacsövek, öntött ólom- és vasgolyók. A lövedékek átmérője 10—15 mm. A többféle golyótípus a lőfegyverekkel való vadászatra utal. A vadászkastély védelmére a sokszögletűre kovácsolt szakállas puskák szolgáltak. Ezeknél a csövet a szakáll segítségével akasztották a lőrés szélébe, hogy a rossz és kezdetleges puskapor használata folytán, az elsütésnél fellépő visszarúgó erőt mérsékeljék. Készítés ideje:aXVI.század eleje. Méretek: hosszúság 890—-1020 mm. Golyók átmérője 25—30 mm.
Lószerszám-töredékek, ezek az akkori vadászatoknál is használatos lótartás emlékei. Könnyű és nehéz lovakhoz való kisebb-nagyobb patkók, zabla-típusok, csatok-veretek részei, karikák, alakos szíjvégek, különböző formájú kengyelek, tarajos sarkantyúk; erdei ösvények irtásához használt sarlók, vágóeszközök. Az említett tárgyak mindegyike igen elrozsdásodott állapotban került elő.
Állati csoní-maradványok. Vegyesen fordultak elő a különböző használati tárgyak között, s a környéken elejtett és helyben elfogyasztott vadfajokra utalnak. Említést érdemelnek az őz- és szarvasagancs megmunkált darabok, amelyek evőeszköz és szerszámnyélnek, gombnak, karikának szótfűrészelve — maradtak fenn.
Vadkan agyarak. Ezek hossza átlagosan 150 mm, amiből az következik, hogy az állatok csak középtermetűek lehettek.
Szárnyasvad közül kacsa, liba csontjai ismerhetők fel. Sajnos, a csontok zöme a második világháború alatt jórészt veszendőbe ment, így azokból a vadállomány pontosabb tagozódása ma már alig állítható össze. Megjegyezzük, hogy a csontokat a középkori földmunkálatok során össze-vissza hányták.
Kiértékelve a leleteket és a kastélyra vonatkozó történelmi adatokat, lerögzíthetjük azt a tényt, hogy Solymár erdőségeiben a vadászat különböző formáit, nemeit egyaránt gyakorolták.
Lamberg Kristóf fővadászmester
A solymári vadászkastély birtokosa a mohácsi vész idejében a már szereplő Bakics Pál rác vajda volt. O keveset vadászott a birtokához tartozó erdőkben. A vajdát inkább a török ellen vívott csaták kötötték le, többet volt a harctéren, mint solymári várában. Tspánja Bakay Demeter diák viszont oly szenvedélyes vadász volt, hogy legkevésbé sem törődött a mindjobban fenyegető török veszedelemmel, a vadászást mindennél előbbre valónak tartotta. Hűséges szolgálataiért már 1528-ban megkapta a várkastélyhoz tartozó birtokok egy részét, amely a pilisi erdőkig ért. De ez a nagy terület is kevésnek bizonyult vadászataihoz s ezért nemegyszer jogtalanul lovagolt be a király nyéki vadaskertjébe, s lőtte a vadat.
A fővadászmester, Lamberg Kristóf hiába tiltotta meg Bakaynak a vadászatot ezen a környéken, utasításainak csak akkor volt foganata, amikor I. Ferdinánd rendelkezést adott ki ellene.
A nyéki vadaskert híre a vadászatot kedvelő Ferdinándnak is felkeltette figyeimét. 1529-ben a pilisi hegyekben rendezett egy nagyobb vadászatot, amely alkalommal bölényeket hajtott lóháton, majd kíséretével Budára jött. Itt személyesen győződött meg a kert és vadállomány siralmas helyzetéről. Akkor már sok helyen nagyobb rések, repedések támadtak a falakon, amelyeken át a vadállatok kiszöktek és a környező erdőkben kóboroltak, nemesek, parasztok, vadorzók akadálytalanul lőtték és fogták össze.17
Lamberg bejárta a nyéki vadaskertet, a környező erdőket és az orvoslandó bajokról kimerítő jelentéseket küldött Ferdinándhoz.18
A mohácsi csata után bekövetkezett zavaros politikai helyzet a királyi vadaskertet sem kímélte meg, és további pusztulásba vitte. Lambergen kívül nem volt senki, aki az elhanyagolt erdőkkel törődött volna. Erőfeszítései komolyabb eredményt sokáig nem hoztak. A Habsburgok bizalmasának kevés tekintélye volt ahhoz, hogy a király rendeleteinek mindenben érvényt szerezzen. Többszöri sürgetésének, erélyes fellépésének könyvelhető csak el, hogy a jobbágyok a vadaskert falait javítani kezdték, eltorlaszolták a nagyobb repedéseket, és tizennyolc vaddisznót, két szarvast vissza tudtak még terelni. A többi vad, amely nem esett a vadorzók kezébe, szétszóródott a környező erdőkben.
A nyéki vadaskertbe Hunyadi Mátyás uralkodása idején, több ország vadfajait telepítette le. Kádár Zoltán a „Mediciek állatseregletei..." című tanulmányában11* a Corvinák gazdag állatillusztrációiból azt a következtetést vonta le, hogy az illuminátorok a miniatúrákon, a vadaskertben fellelhető állatokat örökítették meg.
A vadaskert sorsa a továbbiakban is foglalkoztatta Lamberget, aki nemcsak itt, de a környező erdőkben is vaditatók, védőházak építtetéséhez kért engedélyt Ferdinándtól. Az erdők karbantartásához Solymár és a környező falvak jobbágyait kívánta igénybe venni. . .
A solymári vadászkastély történeti szerepét ez a rövid vázlat a levéltári és egyéb kutatások, valamint a Helytörténeti Gyűjtemény vadászati és régészeti emlékanyagára építi.
17. Nemesek, jobbágyok vadászatát az 1504. évi IS. tc. szabályozta. Ha a jobbágyot vador-záson rajtakapták, azon a földesúr 3 forint bírságot hajtott be. A parasztok vadorzáshoz nyilat, íjat használtak, és különféle vadölő, vadfogó szerszámokat, csapdákat készítettek. Használták még az ólmosbotot, hajítófát, parittyát, madarász-hurkot, lépet stb.
18. Thallóczy Lajos: Lamberg Kristóf I. Ferdinánd király fővadászmestere Budán. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle. Bp. 1894. 1. évf. 111—124 p. „ . . .Erdők amelyeket Buda körül védek meglehetősen bővelkednek vadban, Solymár és l'rhidja felé, mind Bakics Pálé ..."
19. Kádár Zoltán: A Mediciek állatseregletei és Mátyás király vadaskertje. Búvár. Bp. 1966. (2).17. Nemesek, jobbágyok vadászatát az 1504. évi IS. tc. szabályozta. Ha a jobbágyot vador-záson rajtakapták, azon a földesúr 3 forint bírságot hajtott be. A parasztok vadorzáshoz nyilat, íjat használtak, és különféle vadölő, vadfogó szerszámokat, csapdákat készítettek. Használták még az ólmosbotot, hajítófát, parittyát, madarász-hurkot, lépet stb.
18. Thallóczy Lajos: Lamberg Kristóf I. Ferdinánd király fővadászmestere Budán. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle. Bp. 1894. 1. évf. 111—124 p. „ . . .Erdők amelyeket Buda körül védek meglehetősen bővelkednek vadban, Solymár és l'rhidja felé, mind Bakics Pálé ..."
19. Kádár Zoltán: A Mediciek állatseregletei és Mátyás király vadaskertje. Búvár. Bp. 1966. (2). 74—77. p.

FELD
ISTVÁN
(Országos Műemléki Felügyelőség, Budapest):
UJABB KUTATÁSOK A SOLYMÁRI KÖZÉPKORI VARBAN
A Budai-hegységet a Pilistől elválasztó széles Vörösvári-völgy déli részén, Solymár községtől nyugatra emelkedik a 20—25 m magas, meredek oldalú Mátyás-domb, melyet keleten mély árok választ el a szomszédos magaslattól (1. kép). Itt tárta fel 1929 és 1934 között Valkó Arisztid az addig csupán okleveles adatokból és a helyi hagyományból ismert középkori kővár megmaradt falainak jelentős részét. Munkája során egy, a várépítéssel erősen megbolygatott középső bronzkori magaslati telep maradványai is előkerültek. Megfelelő anyagi fedezet hiányában azonban Valkó nem tudta befejezni az ásatást.1
1972-ben Solymár nagyközség tanácsa elhatározta az erősen pusztuló romok helyreállítását és annak első lépéseként a terep rendezését. Az ehhez szükségessé vált újabb kutatásokat 1972—1975 között Kozák Károly, majd 1976— 1977-ben Feld István irányította. Ennek során — bár teljes feltárásra ekkor sem került sor — sikerült tisztázni a vár alaprajzi rendszerét (2. kép), építéstörténetének legfontosabb szakaszait.2
TÖRTÉNELMI ADATOK
A Mátyás-domb közvetlen környéke már korán igen kedvező lehetőségeket kínált az emberi megtelepedésre. Az őskorból a lengyeli kultúra temetőjét, egy bronzkori nyílt telep maradványait és főleg a vatyai kultúra késői fázisában a dombtetőn létrejött magaslati telepet említhetjük meg. A római korban nagykiterjedésű falu húzódott a domb alatt, melynek két temetője is ismert. Egyikük közvetlen közelében egy VII. századi avar temetőre bukkantak/'
A magyar honfoglalás után Solymárt — a helynévből következtetve — a közeli Óbudához tartozó fejedelmi, majd királyi szolgáltató szervezet népei lakhatták. Ezek vadászsolymok nevelésével foglalkoztak és esetleg a fejedelmi vadászatokon működtek volna közre. A XIII. században ez a szervezet nagyrészt felbomlott, népei elköltöztek vagy magánföldesúri fennhatóság alá jutottak/1
1266-ban említi először Solymárt hiteles oklevél. Ebből egy egyetlen szolgacsalád lakta jellegzetes földesúri házigazdaságról — prédiumról — értesülünk, melyet ekkor Baár—Kalán nemzetségbeli Nana comes végrendeletében a Nyulak-szigeti domonkos apácakolostorra hagyott.5 A falu a XIV. század elején valószínűleg elnéptelenedett, ezért 1337-ben az apácák itteni birtokukat benépesítésre bérbe adták Drugeth Vilmos nádornak.6 1355-ben azután a dominikák Solymárt a szomszédos egyik Kovácsival együtt elcserélték Lackfi István bán fiaival egy tolnai falura.7
1355-ben még csak Solymár faluról értesülünk, mely a régészeti adatok tanúsága szerint a mai temetőtől délre húzódó völgyhajlatban helyezkedett el. 1390-től viszont már Lackfi István nádor familiárisát és solymári várnagyát, Csanyóci Benedeket említik az oklevelek. E két időpont között tehát a Lack-fiak várat emeltek a falu melletti dombon.8 A várépítés pontosabb idejére csak az általános történeti körülmények alapján következtethetünk. Feltűnő, hogy a középkori Pilis megye területén igen kevés kővár épült, magánföldesúri várról pedig Solymáron kívül nincs is tudomásunk. Ennek két oka lehetett: egyrészt a vármegyében nem alakult ki jelentősebb világi nagybirtok — a falvak többségén egyházi testületek osztozkodtak — másrészt az ország fővárosa közelében az uralkodó igyekezett meggátolni a nagybirtokosok hatalmának növekedésével járó várépítést.9
így nehezen képzelhető el, hogy Nagy Lajos engedélyt adott volna Budához ilyen közel egy kővár építésére — bár az ország legnagyobb főúri vagyonát birtokló Lackfiak különösen kedvelt hívei közé tartoztak. Inkább a király 1382-ben bekövetkezett halála utáni zavaros időszakot kihasználva emeltethette csáktornyai Lackfi István a solymári várat. Mivel Solymár és Alsókovácsi nem volt elegendő a vár fenntartásához, a várbirtok területét ekkor jogtalanul más birtokrészekkel növelte.10
Lackfi István 1396-ban fellázadt Zsigmond ellen, aki a következő évben leszámolt vele és ezzel megszerezte hatalmas birtokait is. A király uralkodásának első szakaszában várak egész sorát adományozta vagy zálogosította el. így került Solymár már 1397-ben zálogként a kusalyi Jakcs család kezére.11 Ez a zálogbirtoklás azonban csak néhány évig tartott, Solymár talán már 1401-ben, de legkésőbb 1404-ben ismét királyi vár, előbb a budai várnagy igazgatása alatt, majd saját várnaggyal. Zsigmond — aki egy oklevelének keltezése szerint 1404-ben maga is megfordult a várban — Páty-birtok felével növelte meg a tartozékokat, hogy a vár fenntartása biztosítva legyen.12 Uralkodása utolsó szakaszában, talán Óbudával együtt, feleségének, Borbála királynőnek adta, övé volt 1435-ben is, amikor egy oklevél arról számol be, hogy egy Sano nevű olasz erőszakosan elfoglalta és a várbirtokkal együtt hatalmában tartotta. A következő évben Siebenlinder Jánosról, a királyné óbudai és solymári várnagyáról értesülünk.13
Solymár Zsigmond halála után is királynéi vár maradt, mint ilyent zálogosította el 1442-ben Erzsébet királyné a Korbáviai grófoknak. 1444-be i azonban már az I. Ulászló pártjához tartozó ónodi Cudar család birtokában tűnik fel a vár — talán a királytól kapták —, akik ekkor a Rozgonyiaknak zálogosították el.14 1449-ben viszont már Hunyadi János kormányzó kezén van, ekkor az Ulászló halálával visszaszorult Rozgonyi család egy másik ága igyekszik megszerezni. Végül azonban a solymári vár is a korszak leghatalmasabb főúri családja, a Garaiak birtokába került. 1455-től már biztosan az övék, s ők birtokolták ezután egészen 1481-ig a család kihalásáig. A vár élén most az ő várnagyaik álltak, a tartozékok néhány, korábban Csővárhoz tartozó faluval növekedtek.15
Mátyás király uralkodásának utolsó évtizedében a kezére került szinte minden birtokot fiának, Corvin Jánosnak juttatott. így került 1482-ben Solymár is Corvin várai közé. 1490-ben még megerősítették birtoklását II. Ulászló és a főurak, de hamarosan eladta a várat egykori hívének, Ráskai Balázsnak.16 Ráskai csak rövid ideig élvezhette a vár tulajdonjogát, 1496-ban ugyanis a király elcserélte tőle Végles váráért. Az erről szóló oklevélben Ulászló a vár Budához való közelségére, az itteni pihenési és vadászati lehetőségekre és a táj szépségére hivatkozott.17
Ulászló életében valószínűleg végig királyi vár volt, 1518-ban azonban az országgyűlés Solymár „oppidumot" is a főurak — jelen esetben valószínűleg a Podmaniczkiak — által erőszakkal kézben tartott királyi birtokok között említi.18 1526-ban Thurzó Elek kincstartót látjuk a vár birtokában, aki ekkor — bizonyára megfelelő ellenszolgáltatás fejében — átengedte II. Lajosnak. A király — alig egy hónappal a mohácsi csata előtt — Bakics Pálnak, a Szerbiából menekült vajdának adta lakóhelyül. Az adományt a csatából megmenekült Bakics számára azután 1528-ban Ferdinánd király is megerősítette. Valószínű, hogy a vajda családja ezekben az években Solymáron élt.19
1529-<ben azonban János ikirá'ly elfoglalta Budáit és Bakicsnaik menekülnie kellett. A várat János a polgárok iránta tanúsított hűségéért 1531-ben Buda városának adományozta. Megfigyelhető tehát, hogy a legtöbb uralkodó arra törekedett, hogy a székhelye közelében fekvő várat hatalma, vagy legalább ellenőrzése alatt tartsa.20
A solymári középkori vár azonban már nem felelt meg a XVI. századi háborúk igényeinek. Valószínű, hogy az 1540-es években, amikor a környék török hódoltság alá jutott, felégették és elhagyták. Szerepét a bécsi országúinál, a mai Pilisvörösváron felépített új palánkvár vette át.21 Adataink ezentúl már csupán a romokról, a vár kútjáról számolnak be. A XVIII. század közepén megkezdődött a falak elhordása és kitermelése, melynek eredményeképpen 1875-ben építményeknek már nyoma sem látszott a dombtetőn.22
A RÉGÉSZETI KUTATÁS
Valkó Arisztid ásatásai először egy téglalap alaprajzú lakóépület maradványainak keleti kétharmadát hozták napvilágra a nyújtott ovális alakú dombtető északi részén (2—3. kép). Később ettől keletre egy négyzetes torony alacsony falmaradványai is előkerültek (4. kép) egy-egy észak, illetve dél felé futó fal részletével. Mivel Valkó elsősorban falakat igyekezett feltárni és az eredeti járószinteket, feltöltési és pusztulási rétegeket, falkiszedéseket nem vizsgálta, nem sikerült tisztáznia a két építmény összefüggéseit. A munka félbeszakadásával az elsősorban a falak mellett húzott árkai sem kerültek visszatemetesre s így a területet évtizedekig törmelék dombok és gödrök borították.23
így az 1972-ben megkezdett, tereprendezéssel összekötött újabb kutatás első feladata a középkori járószintek meghatározása és a feltárt falak értelmezése volt. A lakóépület és a toronycsonk közötti részen húzott, közel észak—déli árokkal (1. árok) egyértelműen megállapítottuk, hogy a dombtető déli felén 30— 80 cm vastag, kevert, humuszos feltöltődés alatt közel vízszintesen jelentkezik a homokköves altalaj. Ez megegyezik az egykori várudvar szintjével, az északi részen viszont az eredeti terepszint is elég meredeken esik észak felé. Ugyanezt figyeltük meg a lakóépület délkeleti sarkához csatlakozó 2. kutatóárokban is, melyet Valkó egyik árkának hitelesítésére húztunk (5. kép). Ezek alapján került sor azután a terep rendezésére az épület és a torony között. Ez egy változó vastagságú, szürke, humuszos-törmelékes földréteg lehordását jelentette, melyből gazdag, bár igen töredékes, a XV. század második felére és a XVI. század első szakaszára keltezhető leletanyag — elsősorban edénytöredék — került elő.24 E munka során a torony közelében egy ledőlt faltömbre bukkantunk, melynek helyzete igazolta az egykori járószintre vonatkozó megállapításainkat. Nem messze tőle egy reneszánsz profilú ablakkeret-töredéket találtunk, mely bizonyára a toronyhoz tartozott. Délnyugaton egy igen egyszerű építmény csupán egy sor nagyméretű téglából rakott északi és keleti falmaradványát tártuk fel, az egykori döngölt padló részletével. Hasonló — bizonyára gazdasági rendeltetésű — építmény falcsonkjai mutatkoztak a 2. árok északi oldalán is, ezek azonban még nem kerültek feltárásra (5. kép). Mindkét építmény eredetileg a déli várfalhoz támaszkodott. Ezt a kizárólag kőből épített, 140 cm vastag falat — pontosabban annak csekély maradványait — először ugyancsak a 2. árok déli végében tártuk fel, Valkó itteni ásatásai során elkerülte a figyelmet.
Az övezőfalat — vagy annak törmelékkel betöltődött helyét — ezután mind a toronyhoz kapcsolódó falszakaszok végződése előtt (I—II., ill. VI. szelvény), mind pedig a lakóépület északi sarkánál (IV. szelvény) is megtaláltuk. Kiderült, hogy a toronyhoz hozzáépített falak később készültek, mint a dombperemen futó övezőfal, alapozási mélységük, építőanyaguk is elüt egymástól. Az övezőfal itt északon és délen egyaránt tovább futott kelet felé.25 A toronyhoz délről csatlakozó falrész és az egykori várfal alkotta sarokban egy kemence maradványait tártuk fel: nagy területen 10—15 cm vastag átégett, tapasztott agyagfelület került elő. Az agyagban sok, a XV—XVI. század fordulójára keltezhető kályhaszemtöredéket találtunk, melyek közül néhány gömbfejes példányt össze is lehetett állítani (6. kép).26 A tűzhely alatt vastag bronzkori betöltést állapítottunk meg, itt — ugyanúgy, mint a 2. árokban — a várfal építésekor egy bronzkori gödröt vágtak át. Az őskori réteg és a várfal közötti vékony betöltésből néhány jellegzetes, fehér anyagú fazéktöredék került elő (7. kép). Ezek eszerint egyidősek a várfal építésével, koruk — főleg budai analógiák alapján — a XIV. század második felére—végére tehető.27
A toronytól északkeletre és keletre eső területen a várfal vonalát és a rétegviszonyokat a 7—11. árkokkal vizsgáltuk. Északkeleten a 7. árokban — vastag, részben az 1930-as években keletkezett törmelékes rétegek alatt — került elő a dél felé ívesen forduló övezőfal. Míg kívül viszonylag magasan volt az egykori járószint, belül igen vastag, sárgásbarna törmelékes réteget kellett átvágnunk, melyből főleg Mátyás-kori leletanyag került elő (mázas és engobe-os edények, lostitzei poharak darabjai). A fal tövében, mintegy 250 cm mélyen — az itt ugyancsak jelentkező bronzkori kultúrréteg felett — egy összeroppant, XV. század végi—XVI. század eleji vegyesmázas díszkorsót (8.. kép) és egy Zsigmond-dénárt találtunk.28 E területről az itt, valamint az árokra merőlegesen kialakított 11. árokban megfigyelt rétegviszonyok alapján egyenlőre annyi állapítható meg, hogy a terepszint itt is erősen esett délről észak felé, valamint, hogy itt a XV. század második felében—végén jelentősebb földmunkákat végeztek. Az utóbbiak bizonyára valamilyen építkezéssel voltak kapcsolatban.
Különösen fontos megfigyeléseket tettünk a torony keleti falára merőleges 8. kutatóárokban. A torony mellett közvetlenül igen kemény, sárga homokkövesmeszes feltöltés jelentkezett, melyet távolabb szürke meszes, majd mélyebben sárga, nagyköves törmelék váltott fel. Ez az utóbbi — bontási — réteg fedte az itt már észak—déli irányú várfal megmaradt részét (9—10. kép). A várfal és a torony között a kemény, sárga feltöltés 100—130 cm vastagnak bizonyult. E rétegből igen gazdag leletanyag került elő: fehér anyagú bordázott és vörös edénytöredékek, igen magas oldalú, világosszürke színű, vastag falú tál alakú és vörös anyagú, gyakran mázzal borított hagyma alakú kályhaszemdarabok, a budai vár ún. Zsigmond-kori I. csoportjába sorolható kályhacsempe-töredékek (11. kép), vaskulcs, bárd, nyílhegyek, nagymennyiségű állatcsont és másodlagos helyzetben bronzkori kerámia. Л réteget két pénz keltezte: I. Ulászló 1442. évi és V. László 1451—52. évi érme.29
A feltöltés alatt homokos-kavicsos keményebb felület jelentkezett, melyről megállapítottuk, hogy egy korábbi járószint, mely a várfalhoz kapcsolódott. Alatta az altalajig 40 cm vastag barna feltöltés húzódott, mely nyugat felé befutott a torony alapozása alá. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a torony legkorábban a XV. század második felében, mindenesetre a terület 1452 után végzett feltöltése után épült fel. Ezt igazolja alapozásának felülete és az erős alapozási kiugrás is, mely a toronyhoz tartozó egykori — Valkó által elhordott — járószint vonalát jelzi (9. kép).
Teljesen egyező megfigyeléseket tettünk a vár délkeleti részén nyitott további két árokban is (9. és 10. árkok). A 10. árok sárga, kemény rétegéből előkerült leletek közül kiemelendő egy redukált égetésű, világosszürke fazéktöredék T alakú perem bélyeggel, valamint egy vasvilla. Mindkét árokban előkerült az erősen kiszedett övezőfal is, mely azonban nem fordul itt ívesen nyugat felé. Az alaprajz tisztázására itt a kutatást folytatni kell, nem kizárt, hogy itt egy kiugró védőmű helyezkedett el. A várfal külső oldalán e részen több helyen megfigyeltük a járószint alatt az építkezés során keletkezett habarcs-, illetve mészréteget.
A lakóépület északkeleti sarkánál kialakított IV. szelvényben nem csupán az övezőfal — mely egyúttal az épület északi fala — jelentős szakaszát tártuk fel, hanem újra kibontottuk a már Valkó által kiásott, de azóta teljesen lepusztult pincebejáratot is. Megfigyeléseink szerint az épület egybeépült a várfallal, tehát azzal egykorú. A bejárat előtt a dél felé emelkedő homokkő altalaj felett jelentős mennyiségű — a XV/XVI. század fordulójára tehető — tál alakú kályhaszem töredék került elő. Itt a várfal északi oldala előtt viszonylag széles padka húzódik a dombperemig, melyen kevéssé bolygatott bronzkori rétegek maradtak meg.30
A lakóépület Valkó által ki nem ásott nyugati harmadát az V. és XII. szelvényekkel tártuk fel. A pince déli, magasan álló fala és a nagyrészt kiszedett északi várfal közötti területről mintegy 170 cm vastag, vegyes, pusztulási-bontási törmelékréteget hordtunk el (12. kép). A vörös, faszenes pusztulási rétegből igen sok átégett vasalás és szeg, ablaküveg-töredékek, barnásvörös vakolatdarabok, különböző padló- és falazótéglák — utóbbiak mérete a torony falában és a pince utólag megépített falpillérében levő téglákkal egyezik — kerültek elő. A feltárt északi fal csonkjának belső oldalán in situ megfigyelhető volt a fehérre meszelt vakolat. A padlószintet itt még nem értük el.
Az épület nyugati záróíala igen lepusztult állapotban került feltárásra. E fal nem alkot derékszöget a pince főfalaival, bizonyára azért, mert a kissé déli irányban megtörő, nyugat felé futó várfalhoz alkalmazkodik. Feltártuk az épület nyugati harmada szélességében a várfaltól északra eső területet is. Itt a szürke, majd fehér törmelékes feltöltés alatt a pincéhez képest viszonylag magasan találtuk meg a középkori külső szintet. Ezt egy egynemű barna réteg jelzi, melyből több száz léc- és zsindelyszeg — a vár pusztulásakor ide lezuhant tetőzet maradványai —, nyílhegyek, sarkantyú, puskagolyó és egy Mátyás-dénár került elő. Alatta vastag, egynemű bronzkori réteg húzódott (12. kép).
A lakóépülettől nyugatra eső részen Valkó nem végzett kutatást. Ezért ezt a területet először két észak—déli és egy kelet—nyugati árokkal vágtuk át, majd a lakóépülethez csatlakozó mély gödör és a tőle délre eső kút területén szelvényeket alakítottunk ki. Végül a vár nyugati szélén a keleti részhez hasonló tereprendezést végeztünk.
Az épüíet nyugati oldala előtti két gödröt a 6. árokkal vágtuk át (13. kép). Északon a dombperem és a felszín közelében hamarosan előkerült a várfal, erősen lepusztult belső síkkal. Tőle délre egységes, sötétbarna, köves feltöltésben 250 cm-ig mélyítettünk, az altalajt azonban nem értük el, csupán a gödör déli oldalán, ahol az meredeken emelkedett az udvarszintig. A dombtető déli széle közelében fekvő kisebb gödör átvágása során kiderült, hogy itt lehetett az 1710-ben említett várkút. Feltárására az árok bővítésével kialakítottuk a VIII. szelvényt, ahol végig barnássárga, vegyes betöltésben haladtunk. A felszíntől mért mintegy 200 cm mélységben a szabálytalan homokkősziklán körben egy padka jelentkezett, melyen kevés habarcsnyom volt megfigyelhető (14. kép). Valószínű, hogy e padkára támaszkodott a kút kőből falazott felső része, melyet a XVIII— XIX. században teljesen kitermeltek. A padkától lefelé változatlan betöltésben még további 200 cm-t mélyítettünk, de az egykor valószínűleg kör keresztmetszetű kút alját nem értük el. Gödrének déli széle közelében a 6. árokban még az egykori déli várfal sziklába vágott helyét is megfigyeltük.
Az északi, nagyobb gödör déli részét a kelet—nyugati irányú 5. kutatóárokkal vágtuk át. Itt szürkésbarna, vegyes feltöltés alatt a dél felé emelkedő altalajhoz hozzáépített, belső síkján erősen lepusztult, az északi várfallal párhuzamos támfal szakasza került elő. Nyugati végébe két egyszerű padlótégla volt beépítve. Majd a nyugat felé emelkedő homokkőbe vágva egy zárt szemétgödörre bukkantunk, belőle a XV. század második felére tehető edénytöredékek, késpenge, csontfésű, vasszegek, sok állatcsont és az aljából 12 darab Mátyásdénár (1458—1460) került ki (15. kép).31
A VIL,
IX
—XI. és XII. szelvényekkel az épület melletti „nagy gödör" felső részének teljes, mélyebb részeinek részleges feltárását végeztük el. Megállapíthattuk, hogy itt egy mintegy 5X10 m-es belméretű, az altalajba vágott és négy oldalán támfalakkal ellátott „építmény" volt, melynek funkcióját nem tudtuk meghatározni. Ezek a támfalak azonban később készültek, mint a lakóépület és a várfal. Az építmény kialakításakor a várfal belül köpenyezést kapott, a lakóépület nyugati zárófalához pedig egy vele megegyező vastagságú falat építettek. E támfalakban csak az említett déli szakaszon figyeltünk meg téglát. Bizonyos, hogy nem állt itt egy magasabb, jelentősebb felmenő falakkal rendelkező épület. A lakóépülethez hasonló faltörmelékes omlási-pusztulási réteget ugyanis nem találtunk, s a belső falsíkok erősen leromlott volta is arra utal, hogy a XVIII—XIX. században itt egy nyitott, falazott „árok" volt, melynek falait nem felülről, hanem belülről kezdték kibányászni.
A gödör felső, mintegy 150—250 cm vastag betöltése szürkés- majd sötétbarna kevert, köves föld volt, mely a vár életének utolsó szakaszából származó nagymennyiségű leletanyagot tartalmazott (igen sok ún. grafitos osztrák edényáru az általánosan ismert perembélyegekkel; tagolt peremű, fehér fazekak darabjai, vörös és fehér anyagú mázas fazekak, lábasok és korsók, lostitzei poharak töredékei, késnyél, faragott csontlemezek, sarkantyú stb.). Ezt a betöltést északon égett és agyagos rétegek zárták le, majd ez alatt az elért — az udvarszinttől mért — 400 cm-ig nagyköves törmeléket figyeltünk meg. Az altalaj délről észak felé erősen lejtett, tehát nem lehetett vízszintes „padlószintje" az építménynek.
Az elért legnagyobb mélységben sem került elő a leírt, a XV. század második és a XVI. század első feléből származó leleteknél korábbi leletanyag, így — tekintettel a gödör délnyugati sarkában feltárt szemétgödör éremleleteire, valószínűnek kell tartanunk, hogy ez a támfalas „árok" 1460 után, a XV. század végén készült. Ekkor törhették át északkeleti sarkán a külső várfalat is, ahol ugyanis — pontosan a lakóépületnek a várfal síkjából kissé kiugró sarokrészénél, de a keleti támfal vonalában egy 1 m széles, észak felé lejtő ,,rámpa" került feltárásra, melynek a felületén megfigyelhető lenyomatok talán valami-Íven faszerkezetre (lépcső?) utalnak (16. kép). E rámpa jóval a külső terenszint alatt érte el a külső falsíkot s innen csupán egy 70 cm széles, a bronzkori kul-túrrétegbe vágott „folyosón" lehetett a domboldalra jutni. E szokatlan nyílás funkcióját —• rejtekajtó? szénafelhúzó? — a falszakasz erős pusztulása miatt nem tudjuk meghatározni.
A vár nyugati szélén az észak—déli irányú 3. kutatóárokkal és az 5. árokkal egy átlag 30—50 cm vastag, északon szürkésbarna, humuszos, délen szürkésfehér meszes feltöltődést vágtunk át. Az alatta jelentkező, közel vízszintes felületű keményebb homokkő az egykori udvarszintet határozta meg. Jóval e szint alatt előkerült az ívesen forduló külső várfal csekély maradványa is (15. kép). A terület északi részéről rendkívül nagy mennyiségű, bár igen töredékes kerámiaanyag — köztük XIV. századi jellegű fehér fazéktöredékek és XV— XVI. századi mázas darabok is — különösen sok állatcsont, lópatkók, sarló, fúró, nyílhegy töredékek kerültek napvilágra. Arra gondolunk, hogy vagy egy kifejezett





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 61
Tegnapi: 308
Heti: 1 242
Havi: 6 549
Össz.: 1 180 833

Látogatottság növelés
Oldal: Sólymár-i Vár
Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda - © 2008 - 2017 - albaregalis.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: sicambria - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »