Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda

Királyi fehér fővárosunk Sicambria, Alba Regalis, Fehérvár, Buda Vetus, Ősbuda azaz Óbuda, Szűz Mária sziget, Veteri Pest-Antiqua Pest ősi városaink és múltunk eltitkolt történelmünk kutatásával és feltárásával foglalkozó oldal


Nemcsak Budapest főváros történetének helyi viszonyai, hanem az: általános történelem szempontjából is van pár érdekes, sőt fontosnak mondható kérdés, mely megoldatlanul maradt mindeddig, vagy azért mivel nem írtak róla, vagy mivel egyik és másik kérdés körül merőben ellentétes nézetek merültek föl, melyekkel szemben a közvélemény nem tudott megállapodásra jutni.

Különösen a népleírási és helyrajzi állapotok felől, a mint azok a végbement erőszakos változások folyamán, mindig úgyszólva újból alakultak meg, nem bírunk megnyugtató tájékozással; és nem,is fogunk bírni mindaddig, míg a kérdéseket, melyek tisztázására van még reménység, nem veszszük elő egyenkint, és azokat egész alaposan le nem tárgyaljuk. Ez pedig nehéz — és hozzá tehetjük hálátlan munka. Nehéz azért, mivel fővárosunk lakossága többször változván, a későbben jött nemzedék az előbbinek emlékeiről és hagyományairól nem tudott semmit; minden időszaknak úgyszólván magában álló története van, mely nem volt folytatása az előbbinek, új viszonyok és új emberek állottak elő, és utánuk ismét újak támadtak, és így a történelmi kapocs és folytonosság többször megszakadt. Csak a régi korból reánk maradt néhány okiratban és némely régi író gyér följegyzéseiben találunk elszórva — mintegy véletlenül egy-két adatot, ezek fölkeresése és összeállítása pedig fáradságos munkánkba kerül, mint a föld gyomrában, a homályosan pislogó mécs világa mellett kutató bányász munkája— itt a pár szóba foglalható történelmi valóságnak megtalálása. És hálátlan e munka azért, mivel vizsgálódásaink közben nagy tévedésekre bukkanunk, melyek az úgynevezett közvéleményben már gyökeret vertek ; elkövették azokat részben a régi írók, az újabbak pedig átvették, sőt meg is toldották. És a midőn ezeket helyre akarjuk igazítani, a mit pedig tenni kötelességünk, a részünkről téveseknek vallott nézetek szerzőivel kell szembeszállnunk, a munkásságnak ezen neme pedig nem igen számíthat elismerésre.
Mi engem illet, más elismerés után nem is vágyódom, mint hogy azon meggyőződést keltsem az olvasónál, hogy a fölvett kérdés állása felől alaposan kívántam őt tájékoztatni. Ez oknál fogva saját ítélete alá bocsátom a kútfőket, a melyekből én merítettem ; ha ezekből mások mást olvastak ki, és véleményök megokolására az enyimektől eltérő érveket hoznak föl, azt is elmondom, az olvasó így látni fogja, hogy az igazság kinek a részén van. A részben pedig a felelősséget, melylyel tartozom, magamra vállalom, hogy mitsem állítok, mit teljes értékű történelmi bizonyítékkal, vagy biztos adatok természetes egybevetésével nem tudnék igazolni.
Budapest «múltja» már magában is a kérdések egész sorozatát foglalja magában. Egy vagy két vár volt-e Ó-Budán? Úgy az egynek, mint a kettőnek több szószólója van. Azt, hogy hol állott? nem mondotta meg előttem senki. Azután itt van mindjárt Ó-Buda neve : mit értsünk alatta a régi korban ? És az a sok különféle elnevezés, mely alatt fővárosunk egyes részei szerepeltek a múltban, mennyi félreértésre és zavarra adott alkalmat ! És nem-e ütközött meg rajta a magyar ember, midőn azt olvasta, hogy mind Buda mind Pest neve, de hajdani lakossága is szláv eredetű ? Még csak az hiányzik, hogy a József- és Ferencz-város lakóit, kiknek egy része maiglan is tótul beszél, a budinok, neurok vagy antok, a régi szláv törzsök maradékainak jelentsék ki a nagy tudósok ! És így történik, hogy midőn az ó-budai királyi várakról írni akarunk, vissza kell nyúlnunk azok eredetére, ez pedig egyértelmű a főváros eredetével, és foglalkoznunk kell a főváros részeinek régi ethnographiai állapotával, mely az ország e nemű viszonyaival áll kapcsolatban. Mindkét irányban sokat vétettek a pánszláv írók, sok tévedés kapott lábra ezek túlkapásai és a magyarok gondatlansága következtében.
Lássuk először a főváros részeinek régi helyneveit.
Mi Ó-Budát illeti: az Aravisk kelta törzs Acinco nevű fő telepéből, melynek kétségtelen emléke a föliratos köveken és czímeken maradt reánk, lett a római Aquincum. Mindkettő nem csak egy várost vagy községet jelent, hanem mint Salamon Ferencz is helyesen mondja, egy-egy város alatt, egész egy megyét vagy megyéket kell értenünk. Az «ager Aquincensis» kiterjedésére nézve megfelelhetett a későbbi Pilis vármegyének, mely Budán tartotta közgyűléseit ; hozzá tartozott a mai Fehér vármegyének egy nagy része is, de erről most nemszólunk. Hampel József és Salamon Ferencz megírták részletesen, mi eddig Aquincum múltjára nézve napfényre került, a folyamatban levő ásatások pedig újabb meg újabb adatokat szolgáltatnak az előbbi föliratok és régészeti leletek már is gazdagnak mondható, és további használatra kész gyűjteményéhez.
Fájdalom ! a római korszakot követte időkből ily megbízható forrásokkal nem rendelkezünk. Ezután következik a nagy sötétség, a képtelen föltevések és tévedések egész halmaza. Minél gyarlóbb egy-egy krónikás tudósítása, minél kézzelfoghatóbb a költemény, melylyel a valóban történt, vagy történhetett eseményt a képzelődni szerető középkori, vagy későbbi író azt fölczifrázta, annál nagyobb tere nyilt a találgatásnak s a föltevésnek, melynek serami történelmi alapja nincsen. Egyik-másik újabbkori író, megczáfolva a régi mondát, saját fictióját és merőben önkényes föltevéseit állítá helyébe, és újabb valótlansággal gyarapítá a történelmet, és bekövetkezett az, hogy « minden valótlanság tíz igazságnak állotta útját».
Ily valótlanságok, —• mondjuk inkább tévedések, — csúsztak be fővárosunk történetébe is, különösen a helyneveket és a néprajzi állapotokat illetőleg. Keresnünk kell tehát az eligazodást e zűrzavarban, ki kell fejtenünk a valóság magvát a mende-mondák és elmefuttatások hitvány kérgéből. Alkossunk magunknak a múlt időkről, a homályból legalább fővonásaiban kibontakozó vázlatot, mint midőn a holdnak halavány világa végig ömlik a nyugalomba merült tájakon, melyek részleteit sejthetjük inkább mint fölismerjük, de a melyek tagozata főbb csoportokban mégis elég tisztán válik ki a távolban derengő látóhatár színvonalától.
Attila föltünésével Aquincum a nagy hun király nevével jő kapcsolatba. Sidonius ApoUinaris Acintust, vagyis Acincumot Attilával együtt, mint akkor még fennállót említi, és pedig közvetlenül ennek halála után 458. év táján. Ez tehát arra vall, hogy Aquincum Attila részéről kárt nem szenvedett. Azontúl Aquincum neve a középkori irodalomban többé nem fordul elő, csak 1200 év multán állította helyre az archaeologia annak emlékét.
De Attila neve, Aquincum, illetőleg Ó-Buda helyén megmaradt máig, és azt hiszem, meg fog maradni míg Ó-Buda áll. Ezt Anonymus, Kézai Simon és Thúróczy Attila, Etele és Ethela városának nevezik. A Nibelung-mondakörben Attilának Eczel, lakhelyének pedig Eczelburg a neve. Ugyancsak a most említett magyar krónikákban olvassuk Eczelburgot, mint «Attila városával» ugyan-azonost. Salamon erre azt mondja, hogy «hazai krónikáink a német mondakörből vették a mi városunknak Attilával való atyafiságát», pedig —• jegyzé meg előbb — «hogy városunk középkori német nevének legkisebb köze volna a hun királyhoz, az oly valószínűtlen, hogy valótlanságnak fogadja el mindenki (?), a kivalószínűségi számításra, az új kor tudományának ezen hatalmas eszközére ad valamit» és inkább hajlandó hinni azt, hogy Acincum reminiscentiáiból készülhetett Aczel- és Eczelburg neve.
E véleménynyel ellenkezőleg én azt állítom, hogy Aczel-, Eczel- vagy Eczilburg csakis Attilától kaphatta nevét. Ezt akár mint igazolt történelmi tényt — legalább mint nagy valószínűséget állítom ide; használom «a tudományunk ezen hatalmas eszközét», mely nekem is rendelkezésemre áll.
Nem-e sokkal valószinűbb, hogy a németek a hunoktól, illetőleg a magyaroktól vették a hun királyról szóló mondákat mint megfordítva? A hunokkal öt vagy hat német törzs, ezek közt a hatalmas gót jött az országba és Attila halála után is a dunántúli részeket sokáig tartotta megszállva; az avarok itt találták a gepidákat és a longobardokat ; a gepidák legyőzetvén, az avarokkal vegyültek össze. Végre a magyarok idejövetele korában ott voltak a dunántúli német telepek, és a honalapítás kezdetétől fogva elődeink sűrűen érintkeztek a külföldi németekkel is. írástudó ember pedig nem lévén köztük, nálunk is mint másutt a hagyomány pótolta a történelmet, ezt pedig a hozzájuk legközelebb álló németek jegyezték föl és elvitték a hírét szülőföldjökre, úgy mint azt hallották elődeiktől s az Árpádok udvarán.
Azt, hogy Aczel- vagy Eczelburg «Acincóból képződött, nem csak á névnek nagyon is erőltetett átalakítása miatt, de főképen annálfogva nem hihetjük el, mivel a Nibelungok csak a XII. században kezdték «megénekelni» Attilát, Acinco pedig már a VI. század derekán pusztult el végkép : alig képzelhető tehát, hogy az akkor már jelentéktelenné vált város emléke az itt megfordult németek utódainál hat század multán is megmaradt volna. De megmaradt igenis Eczelburg neve, melyet a gótok s a többi németek még Attila korában adtak volt neki, és mely hagyományképen szállott át az utókorra. E hagyomány folytonosságát nem vonhatja kétségbe senki. Anonymus pedig egy századdal előbb írta be Gestáiba Eczilburg nevét, mint a legrégiebb Nibelung-monda. Hogyan mondhatjuk tehát, hogy Eczelt- s Eczil- vagy Eczelburgot a németek csempészték be hozzánk? És van-e arra ok, hogy saját legrégibb krónistáink Anonymus, Kézai és Thúróczy tudósításait, kikről föl kell tennünk, hogy a nemzeti hagyománynak leghívebb őrei voltak, és kiknél Attila, Etele, Ethela és Eczilburg többszörösen előfordul, egyszerűen elvessük, csak is a semmiképen nem igazolt gyanúnál fogva, hogy e mondákat a németek költötték, és ezek révén került a tudósítás a magyar írókhoz ? Azt tartom, hogy ilyen gyanúnak vagy föltevésnek alapja nincsen. Itt a puszta állítás nem használ semmit, ezt be is kell bizonyítani, çz pedig nem történt.
Németországban, Svájczban és Ausztriában körülbelül huszonöt helynév-nél találjuk az «Eczel» gyökszót: Eczeldorf, Eczelrode, Ezelwang, Ezelkirchen, Eczelberg stb. Eczelburgot csak egyet tudunk, a mienket, melyről most szólunk. Ezeket semmikép nem hozhatjuk Acincóval atyafiságba, sőt még keresztapaságra sem hívhatjuk föl, mivel mind helyre, mind pedig időre nézve mindezen « Eczel »-ek a hajdani római coloniától nagyon távol estek, és erről e helyek alapítói bizonyosan nem tudtak semmit. De Attiláról igenis tudtak, és azt tartom, hogy akkor térünk a helyes útra, ha Eczelburgot, egy Eczel nevű személytől származtatjuk le; mert maga Salamon is beismeri hogy «mint személynevek az Eczel gyökű német szavak nagy családot képeznek». Tehát egy Eczel nevű ember bírta e burgot — e régi várat; lakott benne hosszabb vagy rövidebb ideig, és ettől kapta az Eczelburg nevet. Kiváló s nagyhírű embernek kellett lennie, kinek neve elválaszthatlanúl forrt össze ez ős teleppel, és ugyané helyen másfélezer éven át megmaradt emléké a mai napig.
Volt-e ily nevű hős, király vagy vezér a gót, osztrogót, gepida, duringi, rugi, herul, longobard és más német törzs élén, kik Attilával vagy az avarokkal jöttek volt ide, és különösen a hazánkbeli közép Dunát, tehát a régi Acincót is tartották megszállva? Ilyent nem ismerünk, ilyenről hallgat a történelem.
Említett régi krónistáink a hun királyt Attilának Etelének és Ethelának írják. Thúróczy határozottan mondja, hogy Attilának magyarul Etele a neve. A németek Attilát Eczelnek hívták ; régi krónistáik így írják ezt állhatatosan, kivételesen olvassuk az Eczilt, és egyszer «burggal» kapcsblatban Echult vagy Eczilnt. Minden nép a tulajdonneveket saját szája íze szerint idomítja és ejti ki, alig van például oly keresztnév, melynek eredeti kiejtése a különböző nyelvekben megmaradt, vagy azonos volna. Kétségünk támadhat az iránt, vájjon az eredeti hun név Attila vagy Etele volt-e? Kézai Simon Ethelának írja, szerinte a magyarok a Don folyót Ethulnek nevezték, ugyanezt állította Desericius szerint a Julianus nevű szerzetes, ki a magyarokat egy Ethil nevű nagy folyó mellett találta. Etel tehát az ős magyar nyelvben nagy folyót vagy vizet jelentett, és Fessier következtetése, ki Constantinus Atel-közét, t. i. a Bug és Szereth folyók közötti területet Etelköznek magyarázza, nem alaptalan és lehet, hogy a hun király neve is, a földnek egy nagy részét ellenállhatlan erővel hasító nagy folyót jelent.
Mindez arra vall, hogy a régi magyaroknál már meg volt az Ethela, Etele, Etul és Eczil név, mielőtt azt a németek használatba vehették volna; és valószínű az is, hogy Priscus Rhetor, ki a hun király udvarán hosszabb ideig tartózkodott és első írt róla, a görög írók módjára, kik az idegen neveket görög hangzásúakká változtatják át, Eteléből Attilát csinált, és ugyané nevet használták mindazok, a kik róla későbben írtak. Attila azonban csak egy volt, ilyen nevű nagy emberrel sem előtte sem utána a történelemben nem találkozunk ; korának az akkori értelemben vett legnagyobb embere, a legnagyobb hódító, hős és hadvezér, ki nevével egymaga betölté az akkori egész világot. Számos szövetségesei, ezek közt pedig főleg a németek, kikből hadseregének nagy része állott, dicsőítették és nagyrabecsül-ték, egész Európa pedig retteget tőle. Nagy lelki erővel és ritka uralkodói tehetséggel bírt, ki az annyi különböző népből alakított nagy hadsereget egységesen tudta szervezni, ki az egész akkori világot, eredményében épen nem meddő mozgásba hozta és a szenvedett nagy vereség után sem veszté el hatalmát és tekintélyét. Hogy ily nagyhírű ember nevét kortársai, különösen a vele harczolt németek közül sokan vették föl, az természetes ; tették ezt az emberek a nagyhírű és kiváló fejedelmek és uralkodók nevével mindig és mindenütt, az ó-korban úgy mint jelenleg, az amerikai négertől kezdve, ki nagyot képzel magáról, ha az Egyesült-Államok elnökének nevén hívatja magát, a «nagyokat» mindenben utánozni szerető minden fajta «fehér» emberig, ki részint loyalitásá-nak, részint pedig hiúságának vél tartozni azzal, hogy gyermekét valamely uralkodó családnál szokásos, vagy híres ember által viselt névre kereszteltesse. És bizonyára a mostanig meglevő huszonöt «Eczel» annak idején Attilától kölcsönzé nevét, mivel ennek itteni megjelenése előtt máshonnan nem is veheté.
Az akkor még le nem hanyatlott Acinco, a kőből épített első nagy város, mely a világhódítónak útjába esett, bizonyosan magára vonta annak figyelmét ; föltűnt neki az ekkor még a maga épségében megvolt római sok szép épület, föltűnt a mostani Mátyás-hegy végső nyújtványán állott, az egész tájon uralgó római castellum, melyet Attila, mint gondolhatjuk, időleges szállásául választott vala, és mely azontúl az Eczelburg nevet kapta a németektől.
Föl kell ugyanis tennünk, hogy midőn Attila a középeurópai, illetőleg nyugati hadjárataira indult, a fölvonulás a seregét védő Duna jobb partján történt. A Tisza mellől jövő hadsereg Aquincumnál, s ettől éjszakra a rómaiak által épített kész hídfőket és átjárókat talált, a milyenek a Dunán nem voltak sem fent, sem alant. Az Ó-Buda fölött elterülő sík az egymást követő hadtestek befogadására alkalmas vala, és nem-e valószínű, hogy a hadvezér a sereg átkelését intézendő s azt szemmel tartandó, ennek áttekintése czéljából az egész vidéken uralgó pontot választá, milyen az épen említett római castellum vala, és hogy ott tartózkodott talán heteken át, illetőleg addig, míg a több százezerre menő hadsereg mindenestől a jobb partra át nem költözött.
A világhírű hódítónak pár héti, sőt néhány napi itt tartózkodása is elég volt arra, hogy e helyet magáról nevezetessé tegye. Ö nemcsak a fél világ urának képzelte magát, hanem valóban az volt, sok millió ember ajkain fordult meg neve, kik őt bámulták vagy rettegtek tőle. A vele volt népek között kétségkívül legműveltebbek valának a németek: a góthok, osztrogótok, rúgok, herulok és gepidák, ezek hittak őt a maguk nyelvén Eczelnek, ezek nevezték el az általa megszállott római erődöt, vagyis castellumot Eczelburgnak, és ugyanezen ős germánok révén jutott mindkét név a németség régi mondái közé, nem öt vagy hat század multán, midőn e mondákat már írni kezdték, hanem midőn Attila és kortársai még életben voltak, mivel csakis a szájról-szájra kelt szóbeli hagyomány képezhette az Eczel és Eczelburgról szóló tudósítás alapját, mely a Nibelung-monda-körben lett megörökítve.
Ám vessük el Anonymus elbeszélését azon értelemben, mint azt ő veszi, hogy t. i. a hun király Eczilburgot magyarul Budavárt székhelyéül választotta, az ott talált épületeket helyreállíttatta és a várost igen erős fallal véteté körül ; vessük el mondom, mivel a hun király folytonos hadakozásai között alig ért rá az építkezésre, ehhez nem értett, nem is állhatott szándékában, hogy állandóul ott tartózkodjék a zárt falak közt, ki egész életét a tábori sátorban, úgyszólván a szabad ég alatt szokta volt tölteni ; de neki egyáltalában nem volt állandó székhelye, ez a hadműveletek követelményeihez képest mindig változott, de a vállalat befejezése után visszatérhetett vagy vissza is kelle térnie oda, a honnan indult. És így Eczelburgban való tartózkodása is csak ideiglenes és alkalmi volt. Nagyot vétenénk, ha azt hinnők, hogy Attilának udvartartása a Tisza vagy Maros mentén, mint azt Priscus Rhetor leírja, állandó vala. Ha az lett volna, bizonyosan századok multán is maga után nyomot hagy vala, de mind a magyar mind pedig a német krónikák, csak Eczel-, Eczilburgot, Urbs Ethelse, Civitas Attiláé Regis, vagyis a mai Ó-Budát említik.
És így magyarázom én Eczelburg nevét és eredetét, és hiszem azt, hogy ebben a nagy hun király itt tartózkodásának emléke van megörökítve, hiszem pedig azért, mivel a kérdés megfejtésére más megoldás nincs. Erre ugyan közvetlen történelmi bizonyítékunk nincsen, de az időbeli és helyi viszonyoknak, melyek közt a különben ismert történelmi események lefolytak, megvan a maguk természetes logikája, melyet figyelmen kívül hagyni nem lehet. Az, hogy Attila bizonyos időben itt tartózkodott, hogy egyszer-másszor itten szállott meg, •hogy e szállását tőle nevezték el Eczelburgnak a germán népek, történelmileg megokolt és elfogadható valószínűség, de nem valótlanság. Valótlan csak az, a minek határozottan ellentmond más bizonyíték, minek megtörténte az idő és az akkori viszonyok közt lehetetlen volt, végre aminek valószínűsége mellett sem lehet fölhozni nyomós érveket.
Eczelburgot illetőleg pedig ezeket előre kellett bocsátanom, mivel látni fogjuk, Eczelburg volt hajdan az ó-budai királyi várak egyike.Anonymus írja, hogy a magyarok Eczelburgot Bud-várnak nevezték. És íme itt vagyunk a «Buda» névnél, melynek eredetén marsok tudós és nem tudós ember törte a fejét, de a több rendbéli vélemény közül egyik sem tudta meghódítani a közvéleményt. Én sem kecsegtetem magamat azzal, hogy ez nekem fog sikerülni, de midőn az erről vallott nézetemet én is elmondom, reá mutatok egyúttal a tévedésekre, melyek a «Buda» név használata körül előfordultak és a történelemben is zavart okoztak.
A főváros mostani területén hajdan három rendbéli királyi vár volt, melyek hol közösnek vett néven, hol pedig külön nevek alatt fordulnak elő az okiratokban és más kútfőkben. Mindenek előtt tehát tisztába kell jönnünk az iránt, mit értsünk Eczelburg, Buda, Új- vagy Nagy-Buda, Ó-Buda, Nagy- vagy Kis-Pest, Alt-Ofen innen és túl a Dunán, Castrum Budense, Novum Castrunr Montis Pestiensis és még más nevek alatt, melyek egymással gyakran fölcseréltettek és egész a mai napig több tévedésre adtak alkalmat.
Kezdjük a főváros legrégibb részén, a mai Ó-Budán.
Ó-Budát hajdanában kizárólag «Budának» hívták. E név először Szent Gellért nagyobb legendájában fordul elő, mely a XI. században íratott. Ebben olvassuk, hogy a Székes-Fehérvárról jövő Gellértet, kinek kíséretében Budi, Beneta és Zonuk nevű comesek valának, Budán Endre és Leventhe fogadták. Az első oklevél, mely Budán kelt, 1124. évből II. István korából való, ki azt «Péter a budai egyház (illetőleg káptalan) prépostja által rendelte kiadatni és saját pecsétjével megerősíttetni». (Cod. dipl. Fejér II. 80. 1.). A budai nagyhírű és a királyoknál nagy befolyással bírt társas káptalan, melynek prépostjai közül egész Zsigmondig tizenketten viselték a kanczellári vagy királyi jegyzői tisztet, elejétől kezdve fennállásáig (Lippai György esztergomi érsek volt az utolsó valóságos budai prépost 1649-ben) állhatatosan és kizárólag budainak nevezte magát, és az általa kiadott számtalan királyi rendelet és egyéb közokmány mindig Budáról van keltezve, pedig időközben a Buda név már rég átment volt a szomszédos más városokra, melyek az ős Buda területétől külön állottak.
És ez okozta azt, hogy az ős Budának = a mai Ó-Budának történelme a csak századokkal később keletkezett mai Budának történelmével vegyült össze, sőt abban eltűnt. Történetíróink úgyszólván kivétel nélkül nem figyeltek arra, hogy a mai Buda várában egész Zsigmondig király nem lakott s udvart nem tartott. Budát fölcserélik Ó-Budával, a mi itt történt, azt a mai Budán történtnek mondják ; az egyik azt írja, hogy ez a mai Buda IV. Béla óta a királyok rendes lakhelye volt, hogy Róbert Károly alatt kísérlet történt, hogy megszűnjék az lenni, Katona pedig azt állítja, hogy I, Lajos volt első, ki Visegrádról Budára tette át udvarát. Mindez nem való; a tévedés a «Buda» név félremagyarázása-ból származik. Ezen állításom alapossága ki fog tűnni az alábbiakból ; itt csak azt jegyzem meg, hogy Buda IV. Béla, tulajdonkép a XIII. század második fele óta, erős fallal bekerített zárt hely volt, mely mindennemű régi műveit és emlékeit híven megőrzé ; egész a törökök kiűzéséig külső ellenség azokat nem rombolta szét, a török uralom idejében szörnyen megfogyott, de soha ki nem pusztult régi lakosság a régi királyi lakhelyek emlékét, ha ilyenek voltak, okvetlenül fentartja vala, nyomot hagytak volna maguk után az akkori vagy későbbi irodalomban, de hát ilyen emlék, ilyen nyom nincsen. Első, ki Buda várában külön házzal (curia) bírt és lakott, Zsigmond király volt 1390 táján. Ennek 1417 körül alapított «fris» palotáját beépíté, illetőleg a maga nagyszerű építményei közé beilleszté Mátyás király. Korábbi királyi palotáról vagy lakhelyről nincs tudomásunk, de arra igenis vannak bizonyítékaink, hogy az Árpádok és az Anjouk is saját várukban Budán azaz Eczelburgban laktak és tartottak udvart. Ez a régi Buda vagyis Eczelburg volt az Árpádok s az Anjouk alatt is Magyarország fővárosa. Salamon maga mondja, hogy «annak a régi Budának, melyet magyarul Budának s németül Eczelburgnak neveztek, két földesura volt: egyik a prépost, ki bár egyházilag ki volt véve a veszprémi püspökség alól, de névleg ennek megyéjéhez számíttatott ; másik a király, kinek nevében minden bi^onynyal egy vánspány gyakorolta a hatóságot; e várispányok vagy várnagyok közt találunk grófot ; az volt Drugeth Vilmos nádor, Tamás főajtónálló és több más előkelő ember.
A prépost illetőleg társas káptalan birtokához tartozó régi Buda mellett, ennek tőszomszédjában a királyi vár Eczelburg körül, keletkezett egy új városrész, melyet Sz. Margit életírója Nagy- vagy Új-Budának nevez. Igen természetes, hogy a királyok ottani, szinte állandónak mondható tartózkodása következtében az országnagyok, az egyházi és világi főméltóságok ott tartottak állandó lakást, ott telepedett meg sok kereskedő és kézműves ; az udvarhoz tartozó személyzet, katonaság, alsóbb rendű tisztség és idegenek befogadására több meg több ház épült, természetes az is, hogy ez az új város szebb, gazdagabb és népesebb volt, mint az egyház földesúri hatósága alá tartozó jobbágyok lakta városka ; a magyarság tehát Eczelburgot méltán nevezhette Új- vagy Nagy- Budának.
A legnagyobb tévedés azt hinni, mint a rövidlátó Podhraczky nyomán Rupp s az újabbak teszik, hogy ezen Margit-legendaféle Nagy- vagy Új-Buda alatt a mai Budavárát kell érteni.
«Mikoron Béla király rakatta volna ez Boldogasszony klastromát (a mostani Margit-szigeten). . . szerze némely jámbor vitézt, kinek vala neve Károly és lakozik vala O-B.udán, és vala Béla király képében való Bíró az Nagy- avvagy Új-Budában, hogy ez Károly vitéz szolgálna a klastromnak és megszerzenéje menden dolgát mendenha. » A legenda ezen szavai az 1249. évre vonatkoznak,midőn a mai Budavárát alig hogy megkezdették volt építeni, tehát sem új sem nagy még nem lehetett, de sem a magyarok köznyelvén, sem pedig a latin okiratok így nem nevezték: ezekben a budai vár és város fölépítése után századokon át csak a Novus Mons Pesthiensis, Cives de Monte Pesthiensi stb. elnevezésekkel találkozunk. Károly vitéz tehát Ó-Budán lakott; és Új-Budán vagyis Eczelburgban a «király képében» udvari bíró vagy várispány volt, és mint közel lakóra bízta reá a király az átellenben lévő szigeti apáczákról való gondoskodást.
Különben Új-Budára és a vele egyértelmű Eczelburgra és Nova-Budára vissza fogván még térni, szóljunk most a «Buda» név eredetéről.
Kézai Simon tudósítását, ki azt Attilának «Buda» nevű testvérétől származtatja, nem fogadhatjuk el, mivel Priscus Rhetor, ki Attila családi viszonyait jól ismerte és ezekről írt is, Attila testvérét nem Budának, hanem Blédának, illetőleg Blethesnek mondja, arról hogy nevének a városra átruházása életébe került volna, nem szól semmit, és ámbár a görög írók az idegen neveket nagyon is elferdítették, még sem tehetjük föl, hogy Priscus Budából Blédát vagy Blethest faragott volna.
Még kevésbbé fogadhatjuk el a pánszláv koholmányt, melylyel azt akarják elhitetni, hogy «Buda» a «voda», Pest pedig a hasonnevű ős szláv szóból ered, mely kemenczét = Ofen jelent, és ennek révén azt következtetik, hogy fővárosunk mindkét része szláv eredetű. A mióta Budapest múltjáról írni kezdettek egész a mai napig, ennél nagyobb hóbort napfényre nem került. Ennek szerzője Katanchich Péter horvát eredetű ferenczrendi szerzetes, ki Mária Terézia korában előbb budai, azután eszéki gymnasiumi tanár, Schönvisnernek kortársa és tanítványa volt. Ez az első magyarországi író, — ám vallják a horvátok magukénak, — a ki nem mindennapi tudományos készültségü irataiban a leghatározottabb pánszláv irányzatot kezdé követni, mi ethnographiai és archseologiai munkáinak hasznavehetőségét nagyban csökkenti. Ő Magyarországon mindenütt a szlávot látja, ezt keresi és azt akarja elhitetni, hogy föltalálta; közművelődésünket és történelmi emlékeinket szláv eredetűeknek állítja. Ezen barátjának bemondása után írta Schönvisner az Ó-Budán talált caldarium és laconicumról 1780-ban írt könyvébe, hogy Budának neve Vodá-ból ered, ez pedig a rómaiak idejében itt elszállásolva volt dalmata — tehát úgymond szláv katonaságtól származott. A jó Schönvisner a magyar régészet megalapítója Katanchich vezetése alatt itt nagyot botlott. De eme botlás az akkori időben még ártalmatlan volt; megjárta etymologiai curiosumnak, melynek kortársai hitelt adhattak habozás nélkül ; akkor a nemzetiségi, különösen a pánszláv láz még csak néhány szobatudós szláv rajongó agyában nyüzsgött : az állami életben nem létezett még nyelv- vagy fajbeli, hanem csak politikai nemzetiség és ez a magyar volt. A hazánkbeli nyelv- és fajbeli különbözetekben ugyan bizonyos politikusok kezdettől fogva a m:gyár szellem és államiság megrontására alkalmas eszközt láttak, és azt alkalmilag fölhasználva, tartogatták a jövőre is; mint a saskeselyű igen nagy távolságra a dögöt, ők is évtizedekkel előre megérezték az általuk későbben szított fajharczok fél millióra menő áldozatainak enyésztét, melyek földi maradványait az 1848—1849-ben rögtönzött sírok rosszul takarták. De a nemzetiségi, különösen a pánszláv eszme még nem fog-lalkodtatta a közvéleményt, ez utóbbi csak ezen század elején az ágostai hitval-lásúak pozsonyi tanintézetében látott napvilágot, a protestáns autonómia aegise alatt, az egyházkerület kárhozatos gondatlansága folytán. Miután az itt tanult és nevelt Palaczky, Safafik és Kollár megvetették a panszlavismus alapját, innét került sok százra menő tanuló, kik mint lelkészek a felvidéki ágost. hitv. tótközségekben a panszlavismus apostolai gyanánt léptek föl, megmételyezve a békés lakosság közérzületét és a magyar állam ellen aknamunkát folytatva egész bántatlanul a mai napig.
A harminczas években magyarjaink nem is sejtették a pánszláv mozgalom veszedelmét hazánkra nézve, mely, mint épen mondám, a pozsonyi iskolából áradozott szét a fölvidéken és tért hódított Európaszerte, midőn annak Prágában avagy Moszkvában még híre sem volt. Podhraczky József «Buda és Pest sz. kir. városoknak volt régi állapotjokról» 1833-ban kiadott könyvében Schönvisner és Katancsics után már magyarul írta meg, hogy «Buda neve Voda-ból származik, mert a tótok e tájon létökről élő bizonyságok Esztergom, Visegrád, Nógrád, Légrád, Csongrád és más városok szláv neveik». Őseink —• úgymond — Pannoniában morva-tótokat találtak és a mennyiben anonymus rómaiakat említ, ezek alatt Katona szerint morvákat kell érteni (!), kik a rómaiak hűbéresei valának. » Pestet Engel nyomán, az ó-szláv pest-tői, kemenczétől származtatja és a várost szintén tót eredetűnek mondja. A szegény rómaiak negyedfél száz évvel előbb hagyták el Pannoniát végképen, hogyan lehettek volna a morvák az ő hűbéreseik a magyarok korában ? lám egy Katona is mily nagyot botlik !
Podhradszky a legszorgosabb történelmi kutató hírében állott, és valóban az is volt; az olvasó sok százra menő becses adatot és idézetet talál meg nála, de a maga gyűjtötte tömérdek adat földolgozásában szerencsétlen keze volt, ahoz nem értett; a sok fától, mint mondani szokás, nem látta az erdőt. Az ő révén sok tévedés csúszott be az általános és a fővárosi történelembe. Sokszor egészen ellenkezőjét állítja annak, a mit előbb írt. Későn vette észre, hogy ő, ki testestűl-lelkestúl magyar volt, szláv irányú nyilatkozatai által ártott az igazságnak. Anonymusról 186i-ben kiadott munkájában már hátrálni kezdett. Esztergom nevének szláv eredetét tagadja, kikel Safarik ellen, ki a Priscusnál előforduló néhány szláv hangzású szó alapján azt következteti, hogy a hunokkal jött szlávok amazoknál előkelőbb s értelmesebb népek valának. Alapos tanulmányozás mellett helyreigazíthatta volna többi botlásait is. A fölhozottak közül például Visegrád igen is tót név, mely magasabb vagy felső várat jelent, jeléül annak, hogy lent közel a Duna partjához is volt egy alsó vár, melyet «Salamon tornyának» nevezünk: a régi római castellum, melynek legalsó bástyáját beépítették a Dunába, és ebből azt lehet következtetni, hogy ez a mai Salamon tornya hajdan a római dunai hajóhadnak egyik állomása volt; hídfő nem volt, mert ennek maradványai innét nem messze, Verőcze alatt látszanak. De Visegrád csak IV* Béla korában vagy azután épült; első, ki benne lakott, Róbert Károly volt. És minden vár, melyet ismerünk, — Szalavárt a régi Moos vagy Mosabur-got és Nyitrát kivéve, — az Árpádok korában, jelesül a tatárjárás után épült. A trencsénmegyei 17 várra nézve, hol pedig a magyarok bejövetelét jóval megelőzött időkben csak szlávok laktak, ezt okmányokkal vagyok képes bebizonyítani és ezeknél régiebb várakról nincs tudomásom.
Visegrádot tehát az annak építésénél alkalmazott morva-tót munkások nevezték így el, s ez így rajta száradt; ez történt Nógráddal is, melyet a magyarok Növi hrad = Új várból alakítottak. A legnagyobb tévedés volna azt hinni, hogy ezek a várak a magyarok bejövetele korában már megvoltak. Bezzeg dicsekednének velők Safarik, Palaczky s az egész pánszláv irodalom, ha ennek legkisebb nyomára is akadnának, de nem teszik, mert nem tehetik. És mi jogon mondjak, hogy Csongrád annyi mint Cserni grad = fekete vár? milyen alakítás folytán lett Csërni- vagy Czerni-ből Csőn? Nem-e Csongorád ennek az igaz neve, mint azt számtalanszor a nép szájából haliam, melyben föltaláljuk a tiszta magyar szóképzést, mint Atád, Nyárád, Nyavalád, Magyarád és így végződő más helynevekben? Ha pedig a minden áron etymologizálni szerető ethnographusok mégis vitatják Csongrád és más helynevek szláv eredetét, ám mondják meg azt is, mikor milyen szláv néptörzs telepítette azokat ? de erre azután adósak maradnak a felelettel, mi pedig épen azért nem hiszünk nekik.
Podhradczky Budapestre vonatkozó történelmi fejtegetéseivel inkább félrevezette, mint fölvilágosította a közvéleményt. Tévedésbe ejté a szintén szorgalmas adatgyűjtő Rup Jakabot és Rómer Flórist, és mindazokat, a kik utána indultak. Még csak a múlt évben egy nagy napi lap tárczájában olvastunk egy czikket, mely arról elmélkedvén, milyen lesz Budapest a második ezer év múlva, szintén a «voda» és «pest»-ről szóló mesét komoly valóság gyanánt tálalja föl olvasóinak. Nem hibáztatjuk: a czikk szerzője arra hivatkozhatik, hogy ezt Podhradczkynál olvasta. Midőn Rómer Flórist 1883-ban szemrehányólag kér-dem,
hogya
n írhatta azt «Régi Pest» czímű, 1873-ban megjelent könyvében, hogy Pest neve szláv eredetű, hogy e vidéken hajdanta szlávok laktak, és a németeket az alapításban miért részelteti, csak mellesleg és másodsorban, midőn a történelem a szlávok létéről ezen a tájon nem tud semmit, hanem a németeket mondja alapítóknak? Rómer Podhradczkyval és Anonymussal védekezett. Nos, ezek hivatkozhatnak legalább kútforrásokra ; hogy ezen kútforrások zavaros vizet szolgáltatnak, azt ők nem nézték ; Salamon Ferencz nem történeti, hanem nyelvészeti mozzanatokat hoz föl annak bizonyítására, hogy fővárosunk nevei eredetéül bátran el lehet fogadni a «voda»-t és «pest»-et, és a szlávok-nak általában nagy szerepet juttat a főváros hajdani részeinek és az országnak első megalakulási korát megelőzőleg.
Én eme fejtegetések irányával és azokból levont következtetésekkel nem értek egyet, sőt határozottan tagadom, hogy Budapest eredetére nézve bármilyen rokonságban állana a szláv elemmel.
Először is «Buda» nem szláv, hanem kelta gyökszó, és házat, kunyhót vagy tetőt jelent, belőle lett a német Bude, a szláv buda, a franczia boutique, a magyar bódé. A Németországban és a szlávok lakta terűleteken feles számmal előforduló helynevek, melyekben e gyökszó előfordul, úgy keletkezhettek, hogy az első telepítők oda bódékat, kunyhókat raktak, melyek a földbe vájt üregekben, putrikban és barlangokban élő emberek lakásaitól különböztek, és e különbség az azt jelző «bude», «buda» vagy «budi» nevekben nyert kifejezést. Nos, a mi hajdani Budánkban nem ilyen bódék, hanem kőből épült nagy római épületek állottak, még pedig nagy számmal, mert Aquincum a nagyobb provinciális városok közé tartozott, és bizonyára nem viselte magán egy bódékból vagy kunyhókból álló telep jellegét, a melytől Buda nevét nyerhette volna. De az éjszaki szlávok, a csehek, morvák és a mi tótjaink Budát Budinnak, a délszlávok pedig Budimnak nevezték mindig és nevezik most is. Van-e itt a «voda» gyöknek csak árnyéka is?
Az, hogy a «voda» mint Budának állítólagos hajdani neve, az aquincumi helyőrség dalmata, tehát szláv eredetű katonáitól származott, mint Schönvisner, illetőleg Katancsics mondja, merő anachronismus és magában véve is képtelenség. Aquincumban dalmata katonaság nem volt soha; ha lett volna is, miről azonban a föliratok és más emlékek mélyen hallgatnak, az akkori dalmaták nem voltak szlávok. Ezek csak az V. század vége felé jelentkeznek az Al-Dunánál s Adria partjain, a hunok seregével jöhettek ide az első szlávok, midőn tehát Aquincum csillaga míjx rég lehanyatlott. Mivel pedig az aquincumi helyőrség csapatai közt gyakran olvassuk a Breukok VII. cohorsa nevét, kiknek hazája a Száván túl, hihetőleg a mai Bosznia és Herczegovina volt, Katancsics azonnal dalmata szlávokat csinált belőlük, holott ők kelták valának, Ptolemaeus Andiant-jai, illetőleg Plinius Andizetei-nek tőszomszédjai ; Schönvisner és Katancsics tehát épen öt századdal előbb telepítettek ide szlávokat, semmint azok a mai magyar földön megjelenhettek, de fentebb láttuk, hogy Acincum az irodalomban Attila halála után is megtartotta a maga nevét, és láttuk, hogy azt a németek Eczelburgnak, a magyarok pedig Bud-várnak hívták, mit a szlávok Budin és Budimra változtattak át.
Épen oly badarságnak tartom a «Pest» helynév magyarázatát. Mondják: ó-szláv nyelven «pest» kemenczét, barlangot és kősziklát jelent, Miklosics húsznál több ily szónak előfordúltát számlálja elő a falu, város és hegynevekben. «Ez épen reá illik a Gellért-hegyre : forró víz bugyog belőle, tehát kemencze ; van benne barlang és kőszikla, Pest volt innen és túl a Dunán, «pest» fordítása a német «Ofen»-nèk, mely szintén kemenczét jelent. Oláh Miklós írta, hogy Budát a németejt, az itt volt mészégető kemenczéktől hívták Ofen-nek, a Duna balpartjára is azért ment át az Ofen = Pest név, mivel ott is mészégető kemenczék voltak». Ebben foglaltatik röviden az okoskodás, mely oda lyukad ki, hogy mivel Buda és Pest neve szláv, tehát mindkét város szláv eredetű.
Az olvasó azonban talán velem együtt úgy érzi, hogy mindez merőben üres elmefuttatás; üres azért, mivel legkisebb történelmi alapja nincsen és még a valószínűség sem szól mellette. Ugyanis nagyon bajos elképzelni és még bajosabb elhinni, hogy a hunok és gótok, a longobárdok és az avarok, végre a magyar honfoglalás korában Acincumban és Eczelburgban az építkezési kedv oly nagy volt, hogy mészégető kemenczékre szükség lett volna. Maradt ott a rómaiaktól elég épület. Még a mohácsi vész után is láthatók valának «egy nagyszerű római város maradványai». Bizonyára inkább az épületeket befedő faneműekre lett volna szüksége az ott még lézengett gyér lakosságnak. És Pestre talán a budai vagy pilisi hegyekből szállíttották hajókon a mészkövet, mivel ilyen a balparton mérföldekre sem fordul elő ? Nem-e képtelenség ilyest gondolni ? Hozzá teszem, hogy a cseh, morva és a fővároshoz legközelebb eső felvidéki nép, a kemenczét nem «pest», hanem «pecz»-nek hívja.
Most eltekintve a puszta névtől, kérdezzük : vájjon mikor és melyik szláv nép telepedett meg hajdan Budapesten s annak környékén ? És ha volt, meddig tartotta azt megszállva és hová tűnt? De kérdéseinkre nem kapunk választ; ismét csak puszta föltevéssel van dolgunk, melyet azonban egyenes történelmi bizonyíték hiányában valónak el nem fogadhatunk, midőn az ellenkezőre, hogy t. i. a régi időben, a melyről szó van, itt szlávok nem laktak, elegendő bizonyítékot tudunk fölhozni.Nem vonjuk kétségbe, hogy a mostani Magyarországba az első szlávok a hunokkal jöhettek az V. század dereka körül ; nem önszántukból, hanem mint legyőzöttek és hadi foglyok, kikkel, valamint a meghódított és székeikből kizavart többi népekkel a hunok saját seregüket szaporították, midőn 37$ táján Európát özönvíz gyanánt árasztották el. A szlávokról, mint a hunok szolgálatában állott hadcsapatokról mélyen hallgat ugyan a történelem ; Attila korában a szlávok neve elő sem fordul, de az akkori események egybevetéséből mégis biztosan lehet következtetni, hogy Attila seregében szlávok is voltak és pedig a Dnieper és a Don torkolatai közt tartózkodott Antok nagy családjához tartozó szlávok, a hunok szomszédjai éjszak felől, kik épen akkor a góthokkal háborúskodtak. A hunok magukkal ragadták a Duna és Tisza közén régóta csatangolt és Pannoniát fosztogató szarmatákat és jazygokat is. Attila betörésével ezeknek neve a történelemben eltűnik. De a történelem hallgatása arról is meggyőz bennünket, hogy a szlávok sem számra, sem pedig jelentőségre nézve nem tűntek ki az Attila seregében együtt volt sok más nép közül, melyekről a hun királ viselt dolgaival foglalkozó történetírók megemlékeznek. Ezek közt legkiválóbbak voltak a Valamir, Theodemir és Videmer testvérek vezetése alatt volt osztrogóthok ; és a gepidák Ardarich királyuk alatt nagyszámú sereg és a többi német törzs élén. Úgy az Amalok jeles nemzetségéből származott három testvér, különösen Valamir, mint Ardarich, Attilának leghívebb barátai és legbizalmasabb tanácsadói valának, kik őt valóban szerették és haláláig hívei voltak. Attila udvarán és táborában tehát a német befolyás vala a döntő. 454-ben bekövetkezett hirtelen halála után fiai összevesztek az örökségen és sorshúzás útján föl akarták maguk közt osztani a népeket, melyeknek atyjuk parancsolt vala; ezt azonban a büszke góth királyfiak és a többi németek fejedelmei nem tűrvén, Ardarich vezetése alatt föllázadtak és véres küzdelmek után a hun uralomnak véget vetettek. Ezután következett a németség uralma a mostani Magyarországon. A góthok és kisebb néptörzsek a túl a Dunát: a hajdani egész itteni Pannoniát; a hatalmas gepidák pedig a Duna és Tisza közét, azután pedig Dáciát foglalták illetőleg kérték el a rómaiaktól és sokáig tartották megszállva. A hunok zöme visszavonulásában csak a Fekete-tenger partján állapodott meg, ott, hol előbb a góthok laktak. De ugyancsak ezen események leírásából tudjuk meg azt is, hogy sok hun maradt bent az országban, a győzőknek megadta magát, vagy elmenekült a nádasok és hegyek közé, és idővel összevegyült más népfajokkal, melyek e tájakon megfordultak volt.
A VI. század első felében új vendégek jöttek az országba, ismét németek : a longobárdok hatalmas törzse, a Duna és Tisza közén keresve szállást. Itt a gepidákra bukkantak, kik Erdélyből egész idáig ellátogattak, magukénak tartva a földet, melyet a hunoktól fegyverrel szereztek volt meg. A harczias és legnépesebb két germán törzs között évtizedeken át tartott háború tört ki. A longobárdok a Duna mögé vonultak, és megszállva Pannoniát, melyet Justinián, mivel megtartani nem bírta, 548-ban nekik átengedett volt, még ezután is változó szerencsével hadakoztak a gepidákkal, mígnem az Al-Dunánál ekkor jelentkezett avarokkal szövetkezve, a gepidákat legyőzték, úgy, hogy ezek önállósága nevök-kel együtt végképen megszűnt, maradékaik pedig teljesen egybeolvadtak az avarokkal. A longobárdok pedig látva, hogy a gepidákkal megerősödött avarokkal bírni nem fognak, 568-ban Alboin királyuk alatt Pannoniát végkép elhagyták, és elköltöztek Itáliába, miután előbb elvittek és elpusztítottak mindent, a mihez férhettek.
Ezekből látjuk, hogy a hunok és a germán törzsek közel két századon át (376—568) tartott uralma korában, az ország belsejében, tehát a főváros környékén valamely szláv telepítésnek még a lehetősége is ki vala zárva.
Azután következett az avar korszak, melyet Salamon avar-s^láv korszaknak szeret nevezni. A szláv epitheton azonban e korszakot nem illeti meg, mivel annak, hogy a szlávok az avarok korában «tömegesen »költöztek volna be ide, és mivel elhatalmasodtak, az avarok megosztották, vagy kénytelenek voltak velők megosztani a hatalmat, és hogy idővel úgy elszlávosodtak volna, mint a bolgárok, — ennek, mondom, a történelemben és a nemzetközi helyzet akkori alakulásában nincs semmi nyoma; sőt azt kell hinnünk, hogy az avarok egész viselkedése elejétől egész végig szlávellenes volt. Föltűnésök óta váltig sanyargatták az oroszokat és kegyetlenül bántak velők. Nestor nem tud elég rosszat és elég átkot szórni ellenük. 559-ben az aldunai szlávokra törtek, 563-ban ismét az alsó Dunánál találjuk őket, és ez időtől fogva egész 584-ig úgyszólván szakadatlan háborúskodásban a délszlávokkal, midőn a hadakozó felek között Belgrádtól kezdve a Duna lett határul megállapítva, és az maradt a száz évvel később föllépett bolgár fejedelmek korában is. Mint épen láttuk, a Duna és Tisza közén ugyanekkor folyt a küzdelem a longobárdok és gepidák közt; a longobárdok 566 táján segítségül hittak meg az Al-Dunánál elfoglalva volt avarokat, és a gepidák legyőzése után 568-ban elköltöztek Pannoniából. Az avarok uralmát mostani hazánkban tehát 568-ik évtől kell számítani.
Mellőzve az avaroknak az országon kívül viselt dolgait, különösen a Don és Volga közt lakott bolgárokkal, az aldunai szlávokkal és görögökkel a VI. század második és a VII. század első felében vívott harczait, itt csak azt jegyezzük meg, hogy sem az ország belsejében nem akadtak, és mint fent kimutattam, nem iá akadhattak szláv telepekre, sem pedig — az Al-Dunától költözvén föl és befelé — más szlávokat magukkal nem hoztak, mint a kiket zsákmányul ejtettek a háborúban, tehát hadi foglyokat és rabszolgákat. Lehettek ezek még oly számosan, fölszaporodhattak idők .folyamán, de az úr és rabszolga közötti iszonyú különbség bizonyára nem szűnt meg soha. Sem arról, hogy az akkor a Kárpátokon túl, a Dnieper, Visztula és Elba folyók mentén, valamint az Al-Dunánál és a Balkán-félszigeten a hunok és avarok berohanásai következtében mozgásba jött szláv törzsek valamelyike a Duna és Tisza völgyeibe hatolt, vagy az ország belsejébe befogadtatott, vagy hogy a szlávság az avarok ittléte alatt a közügyekre valamelyes befolyást gyakorolt volna, a szláv történetírók nem tudnak semmit, pedig ha valaki, a mély tudományú, de a szláv elemet nagyon is gyakran az igazság rovására dicsőítő Safarik, Palaczky és ezek követői ezt bizonyosan igen örömest fölemlítették és a maguk módja szerint értékesítették volna.
A góthok történetírója, Jordanis, ugyanazon időben, midőn az avarok bejöttek (552-ben), azt írja a szlávokról, h°gy városok helyett posványok és erdők közt laknak (paludes silvasque pro civitatibus habent), ilyen nép tehát politikai szereplésre nem volt hivatva; de különben is, családi és házközösségi, valamint nemzetségi rendszerüknél fogva nekik a közügyek iránt nem is volt érzékük: ők inkább meghajoltak uraik és felebbvalóik szavára, semhogy önállóan cselekedni és uralmat gyakorolni szerettek volna. Bizonyosra vehetjük, hogy a szláv szolga az óriási termetű és a hatalom gyakorlásához szokott avarnak ép oly föltétlenül engedelmeskedett, mint a hogy engedelmeskedik a czár embereinek az orosz muzsik. Politikai értelemben vett alattvalóról, vagy szövetségesről bent az országban az avar zsarnokkal szemben szó sem lehetett.
Egészen más helyzetben voltak a bolgárok. Ok, illetőleg a bolgár népnek egy ötödrésze, mely Kubrat öt fiai közül a harmadiknak, Asparuchnak jutott, ennek vezetése alatt 678—688-ban meghódították a délszlávokat, kik a Száván túl egész a Balkánig, már egy századdal előbb teleptedek meg. A bolgárok állandó szállást vettek az elfoglalt területen, nemcsak megtartva, hanem a pusztulástól megóva annak előbbi lakóit, kiknek munkaerejére különben is utalva voltak. De a hódítók s a meghódoltak másképen is utalva voltak egymásra : a görögökkel évtizedeken, sőt századokon át folytatott harczokban, melyek vég-veszélylyel fenyegették mindkettőjöket. A bolgárok pedig többnejűségben élvén, nejeiket alattvalóik köréből szedték, a szláv anyának gyermeke nem bolgár, hanem szláv lett, és így bolgár és szláv a harczban bajtársak, a családi életben rokonok lettek, és az érdekközösség és azonosság századok folyamán elenyész-tette a különbséget a két népfaj közt, a nagyobb számmal lévő és folyvást szaporodó szláv elem magába szívta s fölolvasztotta a mindinkább gyérülő és eredetiségéből lassankint kivetkőzött jövevény népet. De az elszlávosodásra több század kellett. Egy —• több százezer főből álló — nép, mely állandóul megmarad lakhelyein, még idegen elemek közepette is igen sokáig megtartja nyelvét és nemzetiségét: erre még most is van akárhány példa Európában. A bolgárok elszlávosodása nagyobb mértékben tulajdonkép 861-tői, a kereszténység fölvételétől vette kezdetét, miután Method és Cyrill tanítványai a németek által Morvaországból karhatalommal elűzött papok magukkal hozván a szláv liturgiát, a bolgárokat térítgették, és a szláv nyelvre lefordított bibliát és egyéb egyházi könyveket adtak kezökbe. A hittérítés itt is sok vérbe került : az ezt erőszakolt Boris fejedelem ellen föllázadtak az országnagyok és lakhelyét körülzárolták ; hívei megszabadíták a fejedelmet, és mindjárt ezután ötvenkét bolgár főembernek lába elé hullott a feje.
688-ik év körül Kubrat negyedik fia — nevét, fájdalom! nem tartotta meg a történelem — a bolgár népnek neki jutott másik ötödrészével (Kubrat öt fiának mindegyike egyenlőképen részeltetett az örökségben) kimozdulván a Don és Volga mellékéről, a bolgárok ős hazájából, az avar khánnál befogadásért esedezett, és miután meghódolt neki, népe számára a Tisza és Maros mellékét kapta szállásul. Ezt jegyezzük jól meg ! a bolgár népnek épen olyan nagy része, mint a milyen a délszlávoknak balkán-félszigeti tartományait foglalta volt el, avar földön, a mai Magyarország déli részein telepedett le, és az avar khán fenhatósága alatt önálló, a szaván- és dunántúli bolgároktól független életet élt. A szláv írók, kik ezt jól tudják, —• Safarik is nyíltan említi — ezeket az avar bolgárokat amazokkal szeretik összevegyíteni, és itt az Al-Dunánál, illetőleg a Duna, Tisza és Maros közén és a Balkán-félszigeten letelepült bolgárokból — kik, szerintük, mindnyájan szlávokká lettek -^ egy nagy Bolgárországot csinálnak, mint a minőnek az éjszaknyugati szlávoknál Svatopluk rövid életű hódításait szeretnék föltüntetni,
Mondanunk sem kell, hogy ez szántszándékos ferdítése és hamisítása a történelemnek. Tudjuk, hogy az avarok és a görögök, illetőleg a bolgárok közt a határt a belgrádi Duna képezte. Ily nagy és szép területnek elkobzását az avarok nem tűrték volna; az itteni bolgárok sem vágyódhattak az egyesülésre, melynek a Kubrat-testvérek versenygése és egymás elleni irígykedése is útjában állott, de a balkáni bolgároknál mindjárt a beköltözésöket követte első század folyamán gyakori zavargás és forradalom dúlt, melynek vége az lett, hogy a Kubrat-dynastiát 762-ben az utolsó emberig lemészárolták, és 208,000 főre menő szlávság költözött ki Kis-Ázsiába; azután pedig a pártoskodás és egymás elleni gyűlölködés még soká tartott. Ez az esemény is azt mutatja, hogy az eredeti bolgár nemzet még egy század múlva is nagy túlsúlyban volt a szlávság fölött ; képzelhetjük azt is, hogy az elköltözőitek az ottani szlávság javát képezték.Az avar földön letelepült bolgárok tehát a balkáni bolgárokkal nem vegyültek össze, velők nem egyesültek, ezek nem szlávosodtak el, hanem a maguk valóságában és eredetiségében megmaradtak egész addig, míg magyar alattvalókká nem lettek.
Eddig tehát az avarok bírta földön letelepült szlávok nyomára nem akadhattunk. De az avarok politikája nyugat felé gravitált, elfoglalták az egész Dunántúlt, a régi Pannoniát, egész Ausztriát az Enns folyóig; a szlávok sem délről, sem nyugatról nem költözhettek be az ő földjükre. 705-től 823-ig lefolyt századon át a balkáni bolgárok szakadatlanul a görög császárokkal háborúskodtak «és távol tartották magukat az avarok birtokaitól. A csehek első mythikus fejedelme, Samo, csakó^ 1 körül jelentkezik a történelemben mint mesés alak, és az éjszak-nyugati szlávok ezentúl kezdtek csoportosodni a német fenhatóság alatt volt területeken apróbb fejedelmeik körül. Az avarokhoz közelebb esett morvákról, — kikhez a pánszláv írók a mi tótjainkat is már az akkori időben számítani soha el nem mulasztják — tehát a morva-szlávokról az avarok korában nem tudunk semmit. Safarik írja, hogy « a morvák törtenetét egész a VIII. századig el nem oszlatható mély homály födi», írja továbbá, hogy »a% avar uralom virágkorában, a morvákról és szlovákokról sehol még említés sem fordul elő, és hogy a\ avaroknak Nagy Károly által ycó-ban történt legyőzésük után, ebeknek földje, melyet a mai Ausztriában és a magyar Dunántúl bírtak, a németek kezére került». És ugyanezen földet rendelte ki Nagy Károly a legyőzött avarok és az ekkor már oda ellátogatott szlávok lakóhelyéül ; megszállották azt a németek és nevezetesen a bajorok is ; a mostani Magyarország szélein pedig a király őrgrófságokat alakított, akkor meg nem határozhatott kiterjedéssel ; annyit azonban biztosan tudunk, hogy az egyik a Karantán: a Drávától a Balatonig; a másik pedig, az Ausztriai: a Balatontól a Dunáig terjedt.
Az avarok tehát legyőzetésük után is «megfogytak bár», de megmaradtak saját fejedelmeik, vagyis khánjaik alatt régi lakhelyeiken és csakis uralmuk megszűntével, a VIII. század legvégén, látjuk a morva-szlávokat az ő közelökben mint települőket föltűnni. Khánjuk fölvette a keresztségét és a Theodor nevet, panaszt emelt Károly királynál a morvák túlkapásai miatt, ez a Petronell és Szombathely közötti területet rendelte ki számukra, de köztük és a morvák közt még nem szűnt meg a viszálykodás ; 81 i-ben Zaüch és Tudun fejedelmeik, valamint a morvák küldöttei a regensburgi országgyűlés elé vitték panaszaikat, hol a király maga mondott ítéletet az ő ügyükben, mely a perlekedők közt tartósabb békét eszközölt vala, úgy, hogy Urolf és Reginhard passaui püspökök az avarok megtérítésén jó sikerrel fáradozhattak.
A mondottakból, melyekben dióhéjba szorítva híven adtam elő a történelmet, levonhatjuk a tanulságot. A 223 év alatt, míg a\ avarok uralma tartott, ők képellek a válaszfalat, a németek és szlávok köpött hatalmas ék gyanánt betolva magukat a két faj kö\é. A mint Nagy Károly ledöntötte e válaszfalat, kitört a háború egyfelől-a bolgárok és frankok, t. i. az Ausztria-, Stiria- és Karinthiában letelepült németek, későbben pedig a felső Morvánál erőre kapott Svatopluk között. A bolgároktól elszakadtak a Bodricok, Kucsánok és Timo-csánok — megannyi szláv törzs — sa németeknél kerestek menedéket. Ezeket üldözve és visszakövetelve a németektől, a bolgárok 824—828-ban fegyveres kézzel átkeltek a Dráván, megütköztek Lajos német császárral, és rabolva, pusz-. títva, mélyen behatoltak Pannoniába, az avarok előbbi földjére, egész a Balatonig. A németek szerencséjére a bolgárok ez időtájban megtámadták a horvátokat, a szerbeket és a többi szláv törzseket is. meghódítani akarva őket ; de a görögöktől sem lévén nyugtok, a németek ellen nem léphettek föl nagyobb erővel.
Ezek után igazoltnak tarthatjuk a föltevést, hogy a németek a hozzájuk menekült három szláv törzset a karinthiai szélek és a Balaton nyugati partjai közé telepítették, mintegy vedül az ide már becsapott és terjeszkedni akaró bolgárok ellen. A mai Szalavár helyén hajdan római erőd vagy castrum állott ; ennek maradványain építették föl az akkor frankoknak nevezett németek Moos-vagy Mosaburgot, és már alig egy évtized múlva (861) ugyanitt találjuk a szláv telep élén Kocelt, a nyitrai Pribina fiát, ki a karinthiai őrgrófság hatósága alá vala rendelve; Ezen telep hirtelen keletkezését itt, hol azelőtt a szlávoknak nyoma sem volt, magunknak másképen megmagyarázni nem tudjuk. A menekültek nem térhettek többé vissza üldözőikhez, a bolgárokhoz, ezek a Balaton mellékére történt betörés után csakhamar visszavonultak, mivel a horvátok ellen intézett támadásuk nem sikerült, ezeket pedig hátuk mögött nem hagyhatták meg. A horvátok önállóan szervezkedtek, bizonyára a németek hozzájárulásával, saját fejedelmeik alatt. Midőn két évtizeddel később Arnulf, nemzetközinek nevezhető hadjáratot intézett a nyakára nőtt Svatopluk ellen', Braclav horvát fejedelem, Arnulí hű szövetségese, a horvátokkal, valamint a németek által befogadott telepesekkel és az Arnulf megbízásából általa meghitt magyarokkal csatlakozott Arnulf seregéhez 882-ben. Az antagonismus tehát a germán és a szláv faj közt, mely már előbb a Method által a pápa időleges belegyezésével behozott és egész hévvel terjesztett szláv liturgia következtében az egyházi téren kezdődött, és egyelőre a szláv papok kiűzésében nyert kifejezést, most elkeseredett fajharczban tört ki. Ebben a németség összeszedte minden erejét, segítségül híván a vele tartó délszlávokat és a magyarokat: ez utóbbiak Arnulf serege jobb szárnyának csak egy részét képezték. De ezen nagy hadjárat — az egyedüli, melyben a magyarok részt vettek —- nem hozta meg a várt eredményt. Svatopluk az ütközet elől gondosan kitért, akadt neki egy hatalmas szövetségese: a hagy szárazság és ezt követte inség, minek következtében az ellene indult nagy hadsereg kénytelen volt élelem hiánya miatt szétoszlani.
Eljutottunk a honfoglalás koráig. Őseink már itt találták Elzeburgot, a régi Budát és Pestet is, nemzetiségi fejtegetéseinkkel tehát úgy az országra, mint különösen a fővárosra vonatkozólag tovább nem megyünk. Az akkori ethnographia rövid foglalatja ez : a Kárpátokon innen, melyek szorosain a magyarok átkeltek, és pedig a Vágtól kezdve egész az erdélyi havasokig, tehát ezen egész, akkor rengeteg borította területen még nép nem lakott. E tájon különösen a szlávoknak még semmi nyoma. Tudjuk, hogy Anonymus tudósítása, ki azt írja, hogy a magyarok itt szlávokra és oláhokra — vlachokra — akadtak, merő anachronismus, ő a saját korában észlelt állapotokat, az akkori időkre, tehát körülbelől negyedfélszáz évvel datálta vissza, és ezen tudósítása merőben téves fölfogást és nagy zavart honosított meg a magyar történelemben. Más érdemeire való tekintetből ne kárhoztassuk őt e miatt; a jelenkori pánszláv írók, nem oly jóhiszeműleg,, mint Anonymus, hanem öntudatos ravaszsággal — mondjuk inkább : szemtelenséggel — ugyanezt teszik, és fájdalom, hitelre találnak a magyarok közt is! Ha Safarik és Palaczky, a szláv történelem eme legnagyobb hírű íróinak műveit olvassuk, kikre az újabbak úgy hivatkoznak, mint buzgó keresztény a szentírásra, akkor azt kell hinnünk, hogy az egész mai Magyaroszág hajdanában szláv terület volt. A Duna, Tisza, Tátra, Mátra, Pest és más helyrajzi nevekkel úgy dobálóznak, mint gyermek a labdával. Az újabb szláv történetírók, kik hogy jobban és minél szélesebb körben megértessenek, németül írnak, bebizonyítottnak vélik állításaikat, ha Safarikra vagy Palaczkyra hivatkozhatnak. Midőn azután utána nézünk, hogy honnan vette a most említett nagy férfiak közül egyik vagy másik a közleményt, melyet történelmünkre nézve is fontosnak tartunk, és mely az ő czégök alatt már bejárta nemcsak az egész szláv világot, hanem a külföldi irodalmat is, a legnagyobb meglepetésünkre azt veszszük észre, hogy nincs reá semmi történelmi bizonyíték, semmi idézet, a melylyel pedig, írói tekintélyök föntartása kedvéért, más csekélyebb dolgoknál nem fukarkodnak; bosszankodva tapasztaljuk, hogy a mit történelmi valóságnak akarnak elismertetni, az csak az ő nemzetiségi lázban szenvedő agyukban támadt.
így vagyunk különösen a szlávok régi lakhelyeivel az országban. Palaczkyék Svatopluknak úgynevezett «birodalmát», ki pedig a német császárnak egyszerű hűbérese volt, az egész Dunántúlra és a felvidék egy nagy részére szeretnék kiterjeszteni, pedig bizonyos, hogy a «Nagy-Morvaország» határa Magyarországon, a Morva, a Duna és a Vág folyó volt. Miután a morva fejedelem hatalmába ejté Csehországot, Sziléziának egy részét és az Elbavidéki szláv törzsöket, a mai Szászország területét, egész Berlinig, méltán nevezhették a kezében egyesített országokat «Nagy»-Morvaországnak. Hódíthatott volna ő a Vágón innen is tetszése szerint, volt hozzá elég hatalma, de itt nem volt mit foglalni és hódítani, mert az ő korában az egész felvidék lakatlan, rengeteg erdőség vala. Mondhatjuk ezt határozottan, mivel arra, hogy a felvidék felső Barsmegyétől kezdve egész Máramarosig, a magyarok bejövetele előtt különösen szlávokkal benépesítve lett volna, sem történelmi, sem hagyományi, sem végre műemléki adatunk vagy bizonyítékunk nincsen; de van igenis arra, hogy ez az egész terület akkoriban lakatlan vadon s puszta erdő volt. Ha egy nép, habár a politikai szervezet legprimitívebb állapotában is : a családi vagy nemzetségi közösségben, de állandóul lakott egy helyen, és ha ezen nép utódai szakadatlan nemzedékeken át követték egymást, az itt ma élő szláv népek között is okvetlenül megmaradt volna egy-egy hírneves család- vagy törzsfőnek, vagy valamelyik dombra vagy hegyoldalán, hacsak fából is, épített templomnak avagy középületnek neve s emléke. Ilyenekhez szorosan ragaszkodik a nép sok századon át, és saját múltját hagyományban és mondákban örökíti meg. De ily emlék nincs! A szláv apostol: Method székhelye, a magyar éjszaknyugati határhoz közel, Velehradon, a mai Hradistyen volt, vele együtt sok száz tanítványa buzgólkodott fajrokonai megtérítésén, de éjszaki megyéinkben sem szláv, sem más hittérítők nem jártak soha. Kiev nagyhírű Pecserskíji klastromával, Nestor székhelyével, a magyar határhoz szintén elég közel volt, ez is okvetlenül hittérítőket küldött volna a Kárpátokon túlra





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 117
Tegnapi: 342
Heti: 948
Havi: 5 897
Össz.: 1 189 069

Látogatottság növelés
Oldal: A Királyi Várak Óbudán
Sicambria-Alba Regale-Fehérvár, Buda Vetus-Ősbuda-Óbuda - © 2008 - 2017 - albaregalis.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: sicambria - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »